SumidaA kékfestés története és technikája
A kékfestés elődje a kelmefestés és a textilnyomás volt, mely technológiák már a 16. századtól léteztek. A kék szín elérésére a festőcsüllenget (Isatis tinctoria) használták, mely Európában őshonos festőnövény volt. A 17. századi nagy földrajzi felfedezések során került behozatalra az indigó (Isatis indigofera) Indiából. Ez a festőnövényből előállított festőanyag színtartóbb, töményebb, jobb minőségű volt, így használata gyorsan elterjedt a posztó- és vászonfestésben.
Ugyanebben az időben, szintén a felfedezéseknek köszönhetően, tömegesen jelentek meg Európában a mintás keleti anyagok, és velük együtt az úgynevezett rezervnyomású kelmefestő technika is. A 18. században a „Porzellan Druck” a porcelánok kék-fehér színhatását utánzó rezervnyomású kékfestést jelentette. A kékfestő kifejezést 1770-ben olvashatjuk először Bengely István pápai lakos panaszos levelében.
A kékfestő előállítása munkafázisai röviden:
– a kelme fehérítése, kikeményítése
– mintázás egy szigetelőmasszával amelyet a nyomódúcok (drücker) segítségével felvisznek a kelmére. Ez régebben méhviasz volt, később a különböző műhelyek által, titkos recept alapján kikevert anyag. Ahol ez érte a kelmét, ott nem szívódott a szálakba a festék.
– ezután merítették az anyagot az indigó, mész, vasgálic és víz alkotta festőcsávába. Többszöri merítés és szellőztetés eredménye a sötétebb árnyalatú kékfestett szövet
– A vásznakról savas fürdőben leáztatták a szigetelőmasszát és egyben fixálták is a színt.
A végeredmény a mai is szemet gyönyörködtető kék alapon fehér (egyes esetekben színes) mintás szövet lett.
Külön kell említést tennünk a nyomódúcok készítéséről is. A nagyobb, vaskosabb minták általában faragással kerültek a falap tetejére, de az apróbb minták: virágok, vékony vonalak, tűpettyek drótból, vékony hajlított lemezből lettek a fadúcba beleütve. Nagy figyelmet a minták folyamatosságának biztosítása követelt, ugyanis a festőmester a kifeszített anyagra egymás mellé és alá többször „ráütötte” a dúcot és lényeges volt a dúc soreleji mintájának a találkozása a sorvégivel. Ez különösen a hullámos mintáknál, a „bordűröknél” volt fontos.
A legkorábbi magyarországi évszámos kékfestő kelme 1783-ból, Körmöcbányáról való. Később – a 19. században a történelmi Magyarország területén számtalan kis műhely, manufaktúra működött. A 19. század közepén már gyár jellegű kékfestő üzemek is működtek, mint például a Goldberger-féle üzem, vagy Felmayer Antal szegedi üzeme, amit külföldi tapasztalatok alapján 1826-ban már gyárrá fejlesztett.
A textilipari technológiák, a szintetikus színezékek elterjedésével, a kékfestés háttérbe szorult. Aki azonban szereti az egyedi, ugyanakkor hagyományőrző viseletet ma is talál magának szép és ízléses festett kelmét.
Szerkesztette Pester Béla
forrás: Pápai, Bácsalmási textilmúzeumok és műhelyek, Néprajzi lexikon.
– Továbbá ismét köszönetet mondok egykori tanáraimnak a Than Károly Textilvegyipari Technikumból, azért a néhány alapfogalomért, ami a tanításaikból mára még megmaradt.
Következik: Solymászat
Előkészületben: Kaptárkövek
