SumidaAz erdélyi kopó megmentése
Személyes kötődésem van az erdélyi kopóhoz. Harminc évvel ezelőtt kezdő kutyásként egy jól sikerült tacskó keverék gazdája voltam. A kutyák közötti egymás iránti vonzalom legalább olyan titokzatos mint az emberek közötti. Ugyanis az én kilenc kilós Szuszim összebarátkozott a nálánál háromszor nagyobb súlyú és legalább kétszer olyan magas erdélyi kopóval, Majsával. Együtt bandáztak évekig, míg ők el nem költöztek a közelünkből. A fajtájára jellemző fáradhatatlan energiabomba, napi két-három óra rohangálás meg sem kottyant neki, emellett hétvégeken a nyaralóból éjszakánként ki-ki ruccant egy kis reggelig tartó „körülnézésre” a Vác környéki faluba.
Majsa nemcsak kutyaszemmel volt csinos jószág. Fiú lévén termetre a standard felső határát ütötte, nagyon szép arányos testalkata és gyönyörű „háromszínű” rajzolata volt. Elegáns külsejéhez hatalmas szív párosult, a családot és a közelebbi barátokat szívesen látta, ugyanakkor ha idegen került a közelünkbe azonnal felvette a figyelőpózt és csak az engedélyre várt, hogy ellenőrizhesse az illetőt.
Az erdélyi kopó jelenleg a legveszélyeztetettebb helyzetben lévő magyar kutyafajta. Matolcsi János, Standeisky Andor kutatásai szerint a kelta kopó és a “tatár” kopókereszteződéséből ered. Bár a kinológusok önálló fajtának ismerik el a környező országok fekete-vörös kopóit, zoológiailag mégis egyazon fajta helyi változatainak kell tekintenünk az erdélyi, szlovák, lengyel és osztrák kopókat, melyek közül az eredeti formát legjobban az erdélyi és a szlovák őrzi.
Már honfoglaló őseink is előszeretettel használtak a vadászatokon kopókat segítőnek, s amikor megérkeztek a Kárpát-medencébe, ezek a kopók keveredtek az itt élő népek kutyáival, köztük a kelta kopóval. Az Árpád-házi királyok idején alakult ki a mára kihalt pannon kopó, amely az erdélyi kopó és a rövidszőrű magyar vizsla elődjének tekinthető. A kopó eredeti jelentése elkapó, megfogó, megragadó. Kopókat a Képes krónika miniatúráin is ábrázoltak.
Erdélyben a „Kárpátok Géniusza, a nagy Conducator” rendeletének köszönhetően dúvadként tartották nyilván és irtották. Az erdélyi kopó kihalóban volt már, de az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült megmenteni ezt a valóban ősi magyar kutyafajtát.
Amikor Budapesten az 1971-es Vadászati Világkiállításra készültek, és a magyar vadászkutyákat szerették volna bemutatni, kiderült, hogy az FCI az erdélyi kopót kihaltnak véli, hiszen évtizedek óta egyetlen almot sem jelentettek be. Így az 1960-as években megindult a kutatás fajtatiszta egyedek felkutatására. E fajtamentés vezetői dr. Győrffy Lajos állatorvos és Fodor Tamás biológusok voltak, akik a kutatást kiterjesztve Erdélyre eljutottak Máramarosszigetre Nyisztor Péterhez, aki a tilalom ellenére sem hagyta abba a kopótartást. Fodor egy kan és szuka kölyköt vásárolt tőle, azonban a kutyák Magyarországra juttatása nem ment olyan egyszerűen. Győrffy segítségével csak úgy tudtak a kutyákkal átjutni a határon, hogy a határőrnek azt hazudták, a két kopót Ceaucescu küldi ajándékba Kádár elvtársnak, Erdély Romániához csatlakozásának ötven éves évfordulója alkalmából. E két kopó az Állatkerti Morzsi és Állatkerti Réka nevet kapta, s az Állatkertben több almot is felnevelt. Később szerencsére sikerült újabb fajtatipikus egyedeket felfedezni, s megkezdődhetett az erdélyi kopó újratenyésztése dr. Anghi Csaba és dr. Szederjei Ákos irányítása mellett.
Rövid fajtaleírása (nem azonos a standard leírással!) A kanok marmagassága 56-65, a szukáké 52-62 centiméter, de semmiképpen sem a centikben mért érték, hanem a harmónikus összbenyomás a fontos. Az erdélyi kopó fejlett mozgáskultúrával rendelkező fajta, lépése nyújtott, sohasem tipegő. Ügetése tértölelő, vágtája rendkívül kitartó. Törzse fekvő téglalapba írható, a mar kifejezett, a hátvonal egyenes, fejlett izomzattal. Feje hosszúkás, nem elkeskenyedő, de nem is durva. A koponyatető enyhén ívelt, stopja gyengén fejlett. Szeme közép nagy, ovális, kissé ferdén metszett. Színe minél sötétebb, lehetőleg sötétbarna. Tekintete okos és komoly.
A standard elkészülte után az FCI 1966-ban hivatalosan is elismerte az erdélyi kopót kilencedik magyar kutyafajtaként 240/a szám alatt amit 1968-ban 241-re változtattak. A romániai rendszerváltás után több kopó került elő, amelyet bevontak a hazai tenyésztésbe. Ma már Erdélyben is disznóskerti munkaversenyeket rendeznek, amelyeken erdélyi kopókat is beneveznek. A fajta ennek ellenére sincs megnyugtató helyzetben, hiszen létszáma kicsi. Kiutat népszerűségének, ismertségének növekedése, vadászati használhatósága, újabb feladatkörök megtalálása jelenthet, hiszen a mudit is ez mentette meg a kihalástól.
A 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat értelmében az erdélyi kopó hungarikum, magyar nemzeti kincs.
Írta és szerkesztette Pester Béla
Forrás: Stanley Dangerfield – Elsworth Howell Nemzetközi Kutyaenciklopédia 1991.
