SumidaAz igazi János vitéz
Ráckevei temetőben áll egy nevezetes síremlék, rajta a felirat: “Itt nyugszik Horváth Nepomuki János”. Aki nem más, mint Petőfi Sándor megálmodott mesehőse: János vitéz.
1774. május 10-én született Ráckevén. Az anyakönyv tanúsága szerint Piringer Jánosként látta meg a napvilágot. Apja Piringer Pál, édesanyja Gáspár Magdolna. Édesapa nagyon korán meghalt, a kis Jánoskának nem is maradt emléke róla. A megözvegyült édesanya – hogy a kisfiú apa mellett nőhessen fel – a gyászév letelte után férjhez ment nemes Horváth János megyei perceptorhoz. Az édesanya kérése az volt, hogy a házasságkötéssel egyidejűleg a kis Jánost adoptálja a férje. Így lett Piringer Jánosból Horváth Nepomuki János.
Nem tartott sokáig a boldogság , az édesanya is hamarosan meghalt egy következő gyerekszülésben. A kis Jánost rövid ideig mostohaapja nevelte, aki italozó lett, elverte csekélyke vagyonát is, és az árvát magára hagyva elköltözött Ráckevéről. Ekkor a gyermeket atyai nagybátyja, Piringer György vízimolnár vette magához. A molnárnak azonban volt már egy kislánya, Juliska. A két gyerek, Jancsi és Juliska együtt nevelkedett Piringer György házában. Jancsi gyerek Ráckevén járt iskolába, majd Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, később segéd.
Fordulatot az 1793-as esztendő hozott életében, I. Ferenc császárnak katonára volt szüksége, ezért elrendelték az újoncozást.
Ráckevének három lovas huszárt kellett kiállítania teljes felszereléssel a város költségén. A szabó céh javaslata alapján került Horváth N. János az I. huszárezredbe, 12 éves szolgálatot vállalva a városért. Amikor a fejébe nyomták a díszes csákót, a 19 éves fiatalember egyedül Juliskát sajnálta itt hagyni, akihez már gyengéd szálak fűzték. Ezredével szolgálati helyére, Észak-Itáliába (Taljánországba) került. Itt kiválóan megtanult németül, olaszul és – mert többször jártak francia területen – franciául is. A kemény kiképzés után gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1794-ben káplárrá (tizedessé) léptették elő. Közben Franciaországban nagy változások mentek végbe. Napóleon magához ragadta a hatalmat és európai hegemóniára tört. 1799-től véget ért a viszonylag nyugalmas garnizoni élet, és véres csaták sorozata következett. 1798-ban Horváth N. Jánost áthelyezték az 5.(Radeczky) ezredhez. Az első marengói A csatában súlyosan megsebesült, amikor testével védte Alvinczy tábornokot. Hősiességéért megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet.
A marengói ütközetben ismét hősies bátorságot tanúsított, aminek eredményeként megkapta a strázsamesteri rangot, majd alhadnaggyá léptették elő. A franciák sikeres előnyomulása feltartóztathatatlan volt. 1809 májusában bevonultak Bécsbe, két nappal később magyar földre léptek. Horváth N. János ezrede ott verekedett június 14-én a vesztes győri csatában.
1808-tól kiéleződött Napóleon viszonya a pápával is, a franciák megszállták Rómát. 1809-ben megszüntették az egyházi államot, mire VII. Pius pápa kiközösítette Napóleont. 1810-ben szenátusi határozattal kimondták, hogy a Francia Birodalom második fővárosa Róma, és római király címmel Napóleon fiát ültették a trónra, a pápát Svájcba száműzték.
A francia betolakodókkal szemben Horváth N. János ott harcolt a Rivoli hídjánál és a Piave partján. 1812-től Napóleon csillaga hanyatlani kezdett, 1813-tól már francia földön zajlott a háború. Napóleon hatalmas vereséget szenvedett a lipcsei csatában. Az újabb hadjáratban Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Katonai érdemeiért ekkor kapta meg az Armadia Keresztje kitüntetést.
1814 márciusában – nemzetközi nyomásra – Napóleon visszahelyezte a pápát a jogaiba. A francia követ előzetesen jelezte, hogy a pápát napokon belül átadják a határ mellett szolgáló Radeczky ezred „fiók strázsájának”. Ez a „fiók strázsa” Horváth N. János lovasszázada volt. A század két nap alatt kelt át az Alpokon a pápát kísérve.
A 72 éves pápa az Alpokon átvezető havas útszakaszon dideregve fázott, ekkor Horváth N. János saját köpönyegét és mentéjét terítette az alvó pápára. Ezt a jelenetet a vatikáni könyvtár folyosóján ma is látható falfestmény örökíti meg, melyen a hintóban alvó VII. Pius fehér huszárköpennyel van letakarva. Körülötte mentében lévő huszárok lovagolnak, csak egyikőjükön nincs dolmány és mente.
Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott, Ferenc császár az újjászervezendő pápai hadseregnek száz magyar csikóval, száz lovas fegyverzettel és kétezer gyalogsági felszereléssel fejezte ki elismerését. Horváth N. János pápát kísérő küldetése a nemzetközi nagypolitika részévé vált.
Megkapta az ezüst sarkantyús csizmát, majd Nápolyban a királytól átvehette a Szicíliai Aranykereszt kitüntetést. 1845-ben íródott végrendeletében az ezüstsarkantyús csizmát hajdani Juliskája fiának hagyományozta, a kitüntetésekkel kapcsolatban pedig úgy rendelkezett, hogy síremlékére véssék fel a Krisztus Keresztet, a Szicíliai Keresztet és az Ármádia Keresztjének másolatát.
1814 júliusában az ezredet visszarendelték az osztrák-francia határ térségébe. A távozó ezred tisztjeit a pápa audiencián fogadta, Horváth N. Jánost pedig a Krisztus Rend Gyémánt Csillag rendjellel tüntette ki, ez a pápa által személyesen adományozható legmagasabb kitüntetés.
Így lett Horváth N. János a Krisztus-rend és a Szent György-rend lovagja. Ez a rendjel 1815-ben Milánóban készült, rajta felismerhető az arcképe. Halála után a Krisztus-rend csillagát Juliska örökölte. Juliska halála után a ráckevei katolikus templomba került, ahol az áldoztató kehelyre forrasztották. 1937-ben letétként a székesfehérvári Egyház történeti Gyűjteménybe helyezték el, ma is ott őrzik.
Napóleon bukása után Európa fellélegzett. János is megelégelte már a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte. Ekkor mindössze 41 éves volt. Milánóban még megfestette saját portréját majd hintón visszament szülővárosába, Ráckevére. Elsőként Juliskát kereste, aki az elmúlt 22 évben férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz, és szeretettel nevelte szintén János névre hallgató kisfiát.
A kapitány eltemette lelkében a régi szerelmet, de életük hátralévő része végig szoros barátsággá vált, amit 1845-ben írott végrendelete is tükröz. „Gáspár Jánosnénak, született Piringer Juliannának hagyom….a kapitányi portrémat a fekete rámában, s ……minden fenn maradó pénzemet s a Krisztus és Armádia Keresztem. ”Ezüst sarkantyús csizmáját pedig Juliska fiára hagyta. (Az arckép a Gáspár családtól a ráckevei Árpád Múzeum tulajdonába került Ltsz.66.432.1)
Ráckevén házat, földet vásárolt, de 1824-ben ismét uniformist öltött a császár hívására és főkapitányi rangban a testőrségben vállalt szolgálatot. A gárdánál tizenegy évet szolgált, majd hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta Ráckevére. Ettől kezdve már csak emlékeinek élt. 73 évet adott számára a sors. 1847. február 7-én halt meg Ráckevén.
De hogyan lett a legenda valóságmagvából János vitéz? Egyáltalán, Petőfi hogyan tudhatott az árva gyerekből lett legendás huszárkapitányról? Petőfi a “János vitéz”-t 1844-ben írta. Ráckevén sohasem járt.
A kulcsot Ács Károly személye jelenti, aki ugyancsak 1823-ban született Ráckevén, jogi tanulmányait Kecskeméten végezte. A jogot tanuló Jókai itt találkozott vele, és ő mutatta be Petőfinek 1843-ban.
A több hónapos együttlét során mesélhetett a ráckevei Ács Károly a neves huszárkapitányról. Barátságuknak köszönhetjük Petőfi Sándor örök életű, szépséges „János vitéz” –ét.
forrás:
*mariaorszaga.hu
*jegyzo.hu/ki-volt-az-igazi-janos-vitez-20054/
*magyar-bajnok.blog.hu/
Szerkesztette Cseke Ibolya
