SumidaÜveghuták
Régi magyar nyelvhasználatban az üveghutákat nevezték üvegcsűrnek is. Az üveget mint anyagot a magyarság még a honfoglalás előtt megismerte. Üveg szavunk valószínűleg iráni eredetű. Magyarországon az üveggyártás a középkor folyamán indult meg. Az első biztosan ismert üveghuták a bányavárosok vidékén működtek kamarai üzemekként. A 16. sz. végétől földesúri uradalmak erdőségeiben (Mecsekben, Bükkben, Bakonyban) is alakultak üveghuták. A 17. sz. folyamán számuk jelentősen megnövekedett. Ettől az időtől lehet számolni fokozódó mértékű paraszti üvegfelhasználással is. Ezekben a hutákban kalcium-kálium üveget állítottak elő. Az üveget a helyszínen található homokból vagy kellően előkészített kavicsból (békasóból), kőből, mész, hamuzsír hozzáadásával hevítéssel állították elő, speciális olvasztó kemencékben. A kemencék és segédberendezéseik, valamint a körülöttük levő munka- és raktártér fölé nagy csarnokszerű épületeket „csűröket” emeltek. A hamuzsírt szintén az üveghuta közelében a kitermelt fa hamujából főzték. Ugyancsak fát használtak fel a mész kiégetéséhez és az olvasztókemence fűtéséhez. Az üveghuták ezért kapcsolódtak az erdőövezetekhez és a nagy erdőuradalmakhoz. Az egykori közlekedési-kereskedelmi viszonyok között a nehezen értékesíthető erdővagyon legnyereségesebb hasznosítását tették lehetővé. A középkori technológiát folytató fatüzeléses üveggyártás a 19. sz.-ban a generátor gáz alkalmazását követően szorult háttérbe. De egyes fafűtéses huták még századunkban is termeltek mint például a II. Rákóczi Ferenc alapította háromhutai üveghutában (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) 1919-ben szüntették be a termelést.
A forró, folyékony üveget emberi erővel, kézi munkával, fúvással, formába-fúvással alakították megfelelő méretre az ablakok síklapjait öntötték. Az üveget a nyersanyag fémoxidjai színezhették, de előállítók tudatosan is színezték a nyers üveget. Gyártottak a hazai hutákban opálos üveget, kedvelték a fehér, kék, piros-bordó, zöld színeket. Előfordultak egyéb színek is, sárga, lila, barna stb. A hazai hutákban készített üvegeket gyakran díszítették is. Az edények falát részben domborítással, részben üveg szalagok felragasztásával tették szebbé. A rátétes szalagokat gyakran bele is olvasztották az edényfal anyagába, sok esetben felületi festéssel is díszítették a kész edényeket.
Magyar hutás mesterek díszítési eljárásai, motívumai általában reneszánsz jellegűek, észak olasz eredetűek. A dunántúli, bakonyi üveghuták gyakran alkalmazták, kisnemesi, paraszti megrendelésre készülő üvegeken a cseh–német üveghutában kialakult csiszolásos díszítést is.
Magyarországi üveghutákban előállított 17–18. sz.-i és a 19–20. sz.-i paraszti használatra szánt üvegtárgyak formái a kerámia edényeinkhez nagyon hasonlóak voltak.
A parasztság által használt üvegáruk nagy része folyadéktároló edény volt: butéliák, butykosok, kancsók, tányérok, tejesedények (vajköpülő is), virágcserepek, poharak és korsók.
A fának hatalmas arányú felhasználása következtében az üveghuták környékén nagy területű irtások keletkeztek és irtványtelepülések alakultak (Mátrában, Bükkben, Abaúj-Zemplénben, a bihari Réz-hegységben, a Görgényi-havasokban). Huta összetételű helyneveink az ilyen egykori üveggyártás során kialakult irtványközségeket jelölik. A középkori hagyományú üveggyártás eszközkészlete és a zempléni, abaúji községek paraszti üvegedényeinek gazdag gyűjteménye a sárospataki Rákóczi Múzeumban található.
A pásztói üveghuta
Az oskolamester házának déli oldala mellett egy 20 m hosszú, 7 m széles, két helyiségből álló kőépület maradványait tárta fel az ásatás. A falak tetejét égésréteg borította, s az égés korát 1230 tájára keltezhetjük. Az épület építését, használatát az égésréteg alatti edénytöredékek a 12. század elejére keltezik.
Az ásató régész három kemencét tárt fel. Üvegszerű salakok, zöld üvegrögök és üvegmassza került elő. A laboratóriumi vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy e műhelyépületben üveggyártás zajlott, amelyet a 12. század elején a bencés szerzetesek folytattak, de az 1190-ben itt megtelepedett ciszterek is használták a műhelyt kb. 1230-ig; ekkortájt égett le ugyanis az épület.
Forrás:
Magyar néprajzi lexikon
Sághelyi Lajos: A magyar üvegesipar története (Bp., 1938)
Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVII. századból (szerk.: Benda Kálmán, Bp., 1961)
Borsos Béla: A régi magyar üvegművészet (Bp., 1966)
Takács Béla: A Zempléni-hegység üveghutái (Bp., 1966)
Takács Béla: Parádi üvegművészet (Bp., 1970)
Veres László: A Bükk hegység üveghutái (Miskolc, 1978).
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
.
