SumidaŐsi mesterségek: Pákászat
A pákász a lápos vidékeken halászattal, madáraszattal, vadászattal foglalkozó személy- írja a Magyar Értelmező Szótár. Ennek ellenére a pákászat nem mesterséget, inkább egy életformát jelentett, melyet évszázadokon át űztek például a Tisza-vidékén is.
Családjukkal együtt a természetben éltek, ismerték annak minden zegét-zugát, minden élőlényét. Alkalmazkodtak az őket körülvevő környezethez, minden eszközüket, szerszámukat maguk készítették abból, amit a természet megadott nekik.
Herman Ottó így írt róluk: “A pákász egész életét, télen-nyáron a rétségben töltötte; sokról még az sem bizonyos, hogy keresztelték, éltepárjával megeskették, s harangszóval, papi áldással eltemették volna. Még az a két legfőbb életszükség: a dohány és a puskapor sem igen hozta lakott helyre; – “szerezte” a lápokon, mint ruházatát, kését, bográcsát, s szerszámjának kevés vasát – mindenét, még a “rozsdását”, azt az egycsövű, megszögezett, megmadzagolt, s mégis biztos puskáját is.
Adót nem fizetett; neve nem volt beírva község, megye, uraság lajstromába; nem volt jobbágya senkinek; pap nem szedte tőle a párbért, szóval a rétség szabad embere – még a nemes embernél is szabadabb volt.”
De mi is az a pákászat?
A pákász elnevezés valószínűleg onnan ered, hogy eleik párnák, dunnák kitöméséhez, tűzcsiholáshoz gyűjtötték a gyékény pelyhes buzogányát, a pákát. Pákászok elfogadták mindazt amit a természet készen adott.
Valószínűleg a pákász-életmód a földrajzi viszonyok hatására alakult ki. A pákászok, akik a lecsapolatlan láp- és mocsárvidékeken éltek, a terület jellegéből adódóan mezőgazdasági munkát nem tudtak végezni. Ezért gyűjtögették az ehető mocsári növényeket, a vadmadarak tojását, tollát, piócát, teknősbékát, de tartottak méheket is.
Kunyhójukat is a természet adta nádból fonták. Evőeszközeiket is maguk készítették, kanaluk nyéllel ellátott kagylóhéjból , villájuk pedig a kanalas gém faragott csőréből készült.
A nádi emberek a láp vidékét és állatvilágát jól ismerték.
Ingoványos talajon két-három ágú bottal jártak, bocskoruk alá gyékényből font tányérforma talpat kötöttek, hogy ne süllyedjenek el a mocsárban. Ha vízre szálltak, nádtutajjal vagy bödönhajóval közlekedtek. Könnyedén kiismerték magukat a vadregényes vidéken, ahová a falusiak be sem merészkedtek.
A folyók szabályozásával, lápok lecsapolásával élőhelyük eltűnt, a különleges pákász mesterség pedig kihalt.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
