SumidaRegösök, igricek, hegedősök…
Az ősi táltoshit egyes elemei nem mentek feledésbe a kereszténység felvétele után, még a magyar királyi udvarokban is továbbélt. Néhány középkori oklevél arra hívja fel figyelmünket, hogy a régi hősénekek tudóinak maga a király adományozott falvakat.
Nemcsak a királyok szakácsairól neveztek el falut Somogyban, hanem tudjuk, hogy Árpád Csepel nevű lovászai után nevezte el a Duna egyik szigetét. A Pest megyei Szokolya talán a királyi solymászok emlékét őrzi. Ehhez kapcsolódva volt a királyi regösöknek is egy falva a budai királyi udvartól nem túl messze. Erről a településről az 1881-es Századok folyóiratban Szabó Károly írt egy tanulmányt, aki bizonyítékot talált arra nézve, hogy a középkori, keresztény magyar királyi udvar hivatalos rendezvényein regösök, igricek biztosították a hangulatot. A XIII. század második felében is olvashatunk a a királyi hegedősökről (jokulátorokról) akik régi magyar dalokat és hősénekeket adtak elő az uralkodónak. Őket nemcsak a főváros közelében, hanem a Kárpát-medence más területein is birtokokkal ajándékozták meg.
Regösök szerepe
Szent István királyunk és utódai nem pusztították el a régi hit minden emlékét, a regösök és igricek továbbra is meghatározó szereplői maradtak a királyi udvarnak. Az Anjou-házban is megmaradtak posztjukon. A forrásokból kiolvasható, hogy az idegen eredetű, csak anyai ágon Árpád-házi királyunk is meghagyta udvarában a régi énekeseket, a hősénekek tudóit. Még a 14. században is léteztek regösök és igricek a királyi udvarban, őket néha latinul jokulátoroknak, vagyis hegedősöknek is nevezték. Sőt, még egy falujuk is volt amelyet Regteleknek neveztek. Oda telepítették le a királyi udvarban szolgált regösöket. Az oklevélből kiolvasható, hogy Nagy Lajos király Budán, 1347. február 2-i keltezéssel átíratta és megerősítette Pál országbíró által 1346-ban kiadott ítéletét, melyben leírták a nevezetes falu határait, így beazonosíthatjuk fekvését. Regtelek Pest megyében található, Mezőszentmárton és Szentmihály falvak között. Nagy Lajos király oklevele felsorolta a faluhoz közeli településeket: Palota, Pari és Hartyán. Az utóbbi kettő a középkorban elpusztult, de Palota és Szentmihály neve máig ismertek és jelenleg Budapest tartoznak.
Énekmondó más néven jokulátor, kombilátor, igric, regös, kobzos, hegedős, lantos. “Ioculator” volt minderre az egyetemes latin megnevezés, e szó általában véve énekmondót jelentett, okleveleink e néven említik őket. De ez volt egész nyugaton is a közös latin név ama különféle nemzeti nevekre, melyekkel a németek, franciák, olaszok stb. nevezték énekmondóikat. Az énekmondók (jokulátorok) a középkorban nálunk is szervezett testületet alkottak, tehát némiképp bizonyos műköltészetet képviselhettek a népköltéssel szemben. Nem lehet tudni, hogy mióta tartott a királyi udvar ilyen mulattató rendet. Imre király udvarát a híres Peire Vidal troubadour is meglátogatta. Királyi jokulátorok testülete a tatárjárás után hanyatlik; egyrészt az utolsó Árpádok alatt szegényedik az udvar s a királyok eladományozzák az énekmondók ellátására rendelt jószágokat. A királyi udvartól szétszéledve céhük a XIV. sz.-tól felbomlik. Már nem szervezetten, de azért még tovább működnek így Mátyás asztalánál is énekeltek.
XV.sz.-ban énekeik szóltak Zách Klára, Kis Károly, Kont és társai történetéről, versbe szedték Zsigmond dolgait, a kenyérmezei diadalt. Tekintve azt, hogy a históriás énekek lantos szerzői, például Tinódi, éppen mint egykor Anonymus, lenézték ez énekmondók “hazug csácsogását” Arra kell következtetnünk, hogy a lantosoknak történeti hűségre törekvő, józan, prózai irányával szemben a regösök költői szabadsággal alakították verses szövegeiket. Egy “leleményöket” éppen Tinódi tartotta fenn Zsigmond krónikájában, a Tar Lőrinc pokoljárásáról szóló mondájában: “Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt”, mondja Tinódi.
A XVI. sz.-ban áldozott le az ének mondók kora.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
