SumidaNépi építészet
A földépítés a középkorban és az újkorban Magyarországon is virágzott. Honfoglalás utáni időszakból hazánkban is találtak Árpád kori veremházakat, földvárakat.
A vályog és a föld leginkább a lakó- és gazdasági épületek építőanyagaként volt használatos. A XIX században Magyarország, Európa egyik földépítési központja lett. Hazánkban az Alföldön terjed el a földépítészet a kevés erdőnek köszönhetően. A népi építészet nemzetközileg is elismert alkotása Hollókő-ófalu település együttese szintén vályogszerkezetes épületekből áll.
A hagyományos népi földépítészet Magyarországon
A magyar népi építészet – Krisztus előtti korban- a kutatások alapján félig földbe mélyített, de felmenő fallal is rendelkező lakóházak a gyakoribbak, de ritkábban teljesen földbe épített házak, valamint a földszinti hajlékok előfordultak.
Levédia és Etelköz területén, – ahol a magyarok szállásai lehettek a V.- VI. században- a régészek földbe mélyített kemencés veremházakat találtak. A veremházak, más néven putri házak kis alapterületű négyszögletes építmények, melyek idényszállásként alakultak ki. A legegyszerűbbek egy helyiségből álltak, melybe gádorral védett lépcső vezetett le. E veremszerű házaknak nem volt padlása és mennyezete. A helyiség megvilágítását a végfalakon kialakított keskeny nyílásokkal oldották meg.
Először kiásták a vermet, majd a földdel kialakították az oromzatot és a végfalakat. Ezt követően alakították ki az ágasfás-szelemenes fa tetőszerkezetet, mintegy sátorként emelve a verem fölé. A tető fedését – héjalását – nádból, gabonaszárból, gallyból készítették, gyakran földréteggel is terítették. Sok esetben a héjazatot belülről is kitapasztották, majd a házak padozatát döngölték. Ezt a lakáskultúrát folytatták a magyarok a Kárpát-medencébe való áttelepülés után is. A veremház meghatározó eleme a kemence, amit csak ritkán helyettesített a lakás közepén talált, többször kövekkel körülvett nyílt tűzhely.
A veremházak mellett a mozgó életmódhoz jobban illeszkedő sátrak is jelentősek voltak.
A XII-XIII. század során az egyterű ház továbbélése volt jellemző. Kutatások szerint ekkor jelentek meg az első alacsony felmenő fallal ellátott süllyesztett házak és felszíni épületek. A felszíni- és a veremházak esetén is uralkodik a belső osztatlanság, tehát az egy helyiség, bár a korszak végén már a falvakban is megjelenik szórványosan a két helyiség.
A XIV-XVI. századra tehető a többhelyiséges ház elterjedése, ez a korszak a népi építészet újítási korszaka.
Az épületek felszínre kerülése és a többsejtűség elterjedése mellett ugyanilyen lényeges mozzanat a füstmentes, meleg lakótér megjelenése, valamint a gazdasági épületek meghonosodása, de említhetnénk még az építőtechnika több újítását is. Az erdős területeken a boronaépületek váltak az uralkodóvá, míg az alföldön a sövényfal elterjedése volt jelentős.
Sövényfal vázas és talpasházak
Míg a falazat alakulásában a természeti tényezőknek döntő szerepük volt, az épületek méreteiben, alaprajzában, tüzelőberendezésében jelentkező eltérések okai inkább társadalmi-gazdasági körülményekben kereshetőek. Jelentkezik ez a változatosság egy falun belül, de nagytáji viszonylatban is. Az épületek alapvető méretnövekedése is megfigyelhető, ezzel párhozamosan a többhelyiséges lakóházak, melyben megjelenik a szoba, konyha, kamra, pajta fogalma is. Fontossá válik a füstetlen helyiség és ezzel együtt a kívül fűtés.
A XVIII. században már visszaszorulóban van a rakott sárfal, s helyét a tömés/verett fal, a sárgombóc alkalmazása és a vályog foglalja el. Az északi szláv eredetű vályog szó 1693-ban bukkan fel először, a morva kapun keresztül jut el Nyitra és Pozsony megyékbe, ahol máig nagyon sok változata ismeretes. A falusi házak falazatának történetében fő szerepet a fa és a föld arányainak változata játszotta. A földfal a 18. század közepétől erőteljesen terjed, még a korábbi faépítkezés területén is, mert a hatóságok, erdőtulajdonosok korlátozták a fának építőanyagként való felhasználását. Minőségi változást hoz a cölöpvázas technika továbbfejlesztéseként létrejött talpas-vázas fal.
A földfal sokféle változata határozottabb tájankénti rendszert nem, vagy csak alig mutat. A korszak végére sem tűnik el a rakott sárfal, Mely leginkább Győr–Ráckeve térségében marad jelentős. A tömésfal a Dunántúl nagy részén és a Bácskában, Bánságban, a verett fal és a vályog az Alföldön jelentős. A sövényfal fokozatosan háttérbe szorul, de teljesen nem tűnik el,csak a talpas-vázas szerkezetben marad meg.
A héjazatban is van változás, a szalmafedelet az ország nyugati felében kiszorítja a zsúpozás, középen a teregetett nád helyett a felvert változat hoz minőségi javulást. A magyar nyelvterületen mindenütt megjelenik a fazsindely.
A lakóházak s gazdasági épületek táji típusai a XVIII. század végéig mindenütt kiformálódtak, a XIX. században lényegesen újak már nem alakultak ki, a meglévők viszont minőségileg fejlődtek. A kialakult típusokat, a tüzelőberendezés milyensége, az építőanyag (mely leginkább vályog és tömött/vert fal), az alaprajzi elrendezés a tornácosság, a tető hajlásszöge és héjalása határozta meg.
A hetvenes évek végétől napjainkig, új tendenciák figyelhetők meg a falusi építkezésben, részben helyi kezdeményezésre, részben külső behatásra. Az építési technológiák rohamos fejlődése, mint a beton, az acél, az üveg, az égetett tégla és a műanyag szerkezetek alkalmazása és nagyipari olcsó gyártása háttérbe szorították, a régi, jól bevált természetes építőanyagokat a vályogot és a földépítészetet.
Földfalak a magyar építészet történetében
Sövényfal – paticsfal
Olyan fal, melyben a fő tartószerkezet az oszlopok közé font vessző, vagy nád volt. Ezt tapasztották meg sárral vagy agyaggal.
Először a földbe szúrt oszlopokra (sasfákra) gerendákat (varrófákat) ültettek, majd az oszlopok közé vékonyabb karókat állítottak egymás mellé sorban, ezek közé pedig vékony ágakat fontak, így egy sövényfal alakult ki. Végül a fonott sövényt kétoldalról agyagos, vályogos sárral betapasztották. A paticsfal vékonyabb mint a vályogtégla, vagy a vert fal, de állékonysága nagyobb.
A talpas, vagy talp nélküli vázas szerkezetek estében a tartószerkezet és a térelhatároló anyag elválik egymástól. A talpas szerkezet esetén fa vázkeretről beszélhetünk. Készíthettek karóvázas fonott falat is, a fonásirány itt is lehetett függőleges vagy vízszintes. Talpas váz esetén egyik oldalon fúrt lyukba, a másik oldalon rávezető horonnyal ellátott lyukba illesztették a karót. Talp nélküli vázszerkezet esetén a karók alsó rögzítése beásással történt, a szerkezet építésével egyidejűleg. A fonatot szükség szerint tapaszthatták. Cölöpvázas szerkezet nádból készült kitöltést is kaphatott.
Rakott sárfal – fecskefal:
Az egyik legrégebbi típus. A legmunkaigényesebb, de a legkisebb eszközigényű, legegyszerűbb építési eljárás. azokon a területeken alkalmazták, ahol kicsi a vályogtalaj agyagtartalma, ezért nem kellett tartania a vizes technológia okozta zsugorodástól. Ez a technológia nem igényelt állványt vagy zsaluzatot. Így a rakott fal építésekor öntőforma nélkül helyezik egymásra az agyagrétegeket. Az ásott agyagos földet 20-40cm vastagságban elterítették, ágyást készítettek és szalmával (pelyvával, gyékénnyel vagy sással) megszórták, összegyúrták és locsolták, majd megtaposták és pihentették. Addig kellett taposni, gyúrni az anyagot, míg „el nem vált”, azaz nem ragadt a szerszámhoz, vagy az ember, állat lábához. Vasvillával rakták fel a megfelelően elkészített lábazatra körben 70-80cm vastagságban 1-1,20m magasságig. Minden sor tetejére nádat vagy vesszőt fektettek, ezzel is szilárdítva a falat és ezt addig ismételték amíg a ház el nem érte a kívánt magasságot (általában 3 réteg volt). A vastagabb rétegeket 2-3 hétig is hagyták száradni. Ezalatt az saját súlyától kissé megroggyant, alul kiszélesedett. A száradás után a falak földnedvessé váltak, a szabálytalan szalmás falfelületeket ásóval egyenesre vágták, síkra igazították. A nyílászárókat kihagyták, vagy utólag vágták bele a falba. A fal készítése során a képlékeny anyag tömörödik, így döngölésre nincs szükség.
“Gömbölyeges” sárfal, “csömpölyegfal”
A rakott sárfalhoz hasonlóan előkészített alapanyagból gombócokat formáltak és a földre szórt szalmába hempergették, majd szikkadás után ebből rakták fel a falat. A felrakott elemeket faverőkkel tömörítették egymáshoz. A vályogtégla fal elődje.
Vertfal, tömésfal, tömött fal, csömöszölt fal
Az egyik legkedveltebb földépítési technológia a sárfal volt. Készítése a modern építészetben alkalmazott ún. zsaluzás elődjének is tekinthető. A vert fal abban különbözik a rakott faltól, hogy mintadeszkázat közé úgy készül, hogy a bekerült agyagot fa döngölőkkel még meg is tömörítik. Azokon a területeken alkalmazták, amelyeken nem túl kövér, mégis megfelelő szilárdságú és csekély zsugorodású volt a vályogtalaj, de a nedves technológiából fakadó építéstechnológiai előnyök jóval meghaladták a relatív nagyobb zsugorodás okozta hátrányokat. Ezen technológia állvány és zsaluzóanyag igénye a legnagyobb. Az agyagos, löszös földet, növényi anyagokkal keverten vagy anélkül, földnedvesen, de nem vizesen, két vízszintes deszka vagy palló (ideiglenes kúszózsaluzat) közé szórták és azt keményre döngölték vagy taposták. Fontos, hogy a előkészített anyag rögmentes és szennyeződésektől mentes. A Dunántúlon a tömésfal, tömött fal a Tiszántúlon a vert fal az elterjedt neve. Az építendő fal mindkét oldalán egy-másfél méteres távolságokban, páronként szemben egymással oszlopokat ástak a földbe, melyek felső végét lécekkel, gúzsokkal kötötték össze. Az oszlopok közé egy-egy szál deszkát tettek, s az így kialakított formába döngölték a földet. Minden sor elkészülte után följebb emelték a deszkákat, s hogy le ne csússzanak, a falon keresztbe tett vékony karókkal támasztották alá vagy oszlopokhoz kötötték őket. Egy közepes nagyságú ház fala 8–10 nap alatt készült el és 50–60 cm vastag volt. A téglakeménységűre összeszáradt falat utóbb már csak csákánnyal lehetett szétverni. Szigetelőképessége kiváló volt, a ház nyáron kellemesen hűvös volt, télen pedig jól tartotta a meleget.
.
Többrétegű fal
A többrétegű fal nem tisztán agyagból, földből készült, az alapvető eljárások hasonlósága miatt azonban a vert fal változatának tekinthető. A többrétegű fal zsaluzata nem deszka, hanem karókkal erősített sövényfonás, esetleg zsilipelt deszka- vagy boronafalazat. Az alapvető különbség abban rejlik, hogy a föld betömítése után a zsaluzat keretét nem bontják el.
Vályogtégla
A XIX. században, a magyar nyelvterületen a falusi építészet legelterjedtebb formája a vályogfal volt, mely az égetett tégla elődjének tekinthető, ám elkészítése ennél sokkal olcsóbb és könnyebb volt. A vályogtéglás építést a jó minőségű, nagyobb agyagtartalmú vályogtalajos területeken végezték. A magas agyagtartalom nagy téglaszilárdságot eredményez. A vályogtéglás építésen belül is kialakult a száraz technológiával készített ún. préselt és a nedves készített ún. vetett tégla. A vályogtégla mérete változó, általában 30x15x15, 32x15x12 cm. A vályogtéglát agyagból, finom szemcséjű, megfelelően kevert és nedvességtartalmú alapanyagú földből gyúrtak, melybe növényi adalékanyagot kevertek, faformákba töltötték, ebben fával csömöszölték, majd napon szárították. A vályogból tetszés szerinti falazatot lehetett rakni. Sárral vagy malterral rakták össze, helyenként fekete földet raktak a sorok közé. Nádat, esetleg gyékényt is fektettek a vályogfalazatra, ami nem csak erősíti, de a talajnedvesség felszivárgását is csökkenti. a falnyílásokat a falazattal egyidejűleg, előre kellett kialakítani. A vályogfal száraz, meleg, jól szigetelt falat adott, s a belekevert növényi anyagok nem engedték a téglák elporladását.
Az elemes falazatok közül, kuriozitása miatt a gyeptégla, hant és trágyafalak említést érdemelnek, de jelentőségük kicsi. A többi elemes fal (vályog, mór, tégla, kváderkő) rakásmódja megfelel az általános építési elveknek, az eltérés mindössze annyi, hogy ragasztóanyagként nagyon sok helyen nem mészhabarcsot, hanem agyagos sarat használtak.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
