Barlanglakások

Barlanglakások

A természetes barlangok az emberiség legősibb hajlékai közé tartoznak, az őskorban a legáltalánosabb menedékhelyként szolgáltak. Az állattenyésztés kialakulása óta ugyanazokat a természet vájta üregeket a pásztornépek is használták, a maguk, illetve állataik szálláshelyéül (barlangi állattartás). Az ember idővel utánozni kezdte a természetet, s a hegyoldalakban, felszíni kőzetekben keze munkájával maga alakította ki a különböző funkciójú építményeket: a szakrális rendeltetésű barlang- vagy sziklatemplomokat, a szerzetesi közösségeknek otthont adó sziklakolostorokat, a föld alatti temetkezési helyként használt katakombákat, a tárolásra használt lyukpincéket és a lakhelyül szolgáló barlanglakásokat. A régészettudomány hagyományosan sziklalakás néven ismeri ezeket az ősi, több ezer éves emberi hajlékokat. .

Magyarországi barlanglakások

A Kárpát-medence hegyvidéki területein elterjedt barlangi állattartás, azaz a természetes barlangok istállóként való hasznosítása (lásd például az Istállós-kő analógiáján) mellett a 13. századtól jelentek meg a legelső barlanglakások. Legtöbbjük a Budai-hegység és a Gerecse mészkő borította területein: Budafok, Budatétény, Gellért-hegy, Süttő.

A Bükk és a Bükkalja vulkanikus eredetű tufakőzetében: Andornaktálya, Cserépváralja, Noszvaj, Szomolya, Tibolddaróc).

Kelet-Dunántúl (Fejér és Tolna megye)

Mátravidék: (Sirok) agyagos-márgás löszhátságain található (ez utóbbiak megkülönböztető neve a néprajzi szakirodalomban partlakás). Ezek a korai századokban elsősorban a bányaműveléshez kötődtek, azaz a bányászok éjszakai hajlékául szolgáltak. A későbbi évszázadokban egész települések lakossága élt falba vájt lakásokban (például a Tolna megyei Miszla), az újkorra azonban a barlangházak kifejezetten a szegény sorú népesség szükséglakásai lettek. A falvak szélén a legszegényebb réteg, az alkalmi munkát vállaló summások, valamint a cigányság élt bennük. A XIX. században a városokban is megjelentek a barlanglakások, például Budafokon, mint a nyomorban élő gyári munkások hajlékai. A XIX. század végi filoxéravészt követően több lyukpincét alakítottak át emberi lakásra alkalmasnak. Ugyanakkor a hatóságok rendeletileg tiltották az egészségtelen, rosszul szellőző és nyirkos, a hóolvadáskor gyakran a víz által is elöntött barlanglakásokat, de ezeket napjainkig sem sikerült felszámolni. 1988-ban Budafokon és Budatétényben még 231 barlanglakást tartottak nyilván.

A Kárpát-medencei barlanglakások többnyire többhelyiségesek, mennyezetük boltozatos kiképzésű. Kialakításukhoz hagyományos bányászszerszámokat használtak (ásó, lapát, csákány). A belső teret kezdetlegesebb megoldásként fa- vagy kukoricaszár ajtó zárta le, másutt kőművesmunkával képezték ki a homlokzati, ajtós-ablakos vagy akár tornácos részt, illetve partlakások esetén az elülső részt ásóval simára nyesték és fehérre meszelték. Többnyire a bejárat mellett volt található a tűzhely (általában takaréktűzhely), hogy a füst az ajtó mellett kialakított huzatos füstlyukon azonnal távozhasson. A családi hajlékul szolgáló barlanglakásokat szokványosan bebútorozták, a bányászok, gyári munkások tömegszállásául szolgálókban pedig a tároló- és fekvőalkalmatosságokat is a kőzetből faragták ki (vakablak, földpriccs stb.).

Budafokon és Cserépváralján egyaránt található barlanglakás-múzeum.

szerk.: Cseke Ibolya CsIbi

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *