SumidaA magyar házi bivaly
„Jámbor állat a bivaly
s, mi tagadás lusta
de, ha kell a hegyet is
helyéből elhúzza”
(Kányádi Sándor)
Hazánkban a bivalyt magyar-bivalyként, házi bivalyként emlegetik. A fekete bivalycsordák látványos képei a víz közeli, lápos legelőknek. A magyar házi bivaly őse valószínűleg az indiai vadbivaly, az arni-bivaly volt. A Kárpát-medencébe minden valószínűség szerint már a népvándorlások során, mint igavonó állat került.
Ereje szinte hihetetlen: 2 bivaly ökör vontatási erőben 4 szürkemarha ökör erejével is felér. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. Tömeges elterjedését igazából a török háborúk idejére tehetjük, mivel a bivalyokat a török haderőben – az előbb említett nagy igavonó erejüknek köszönhetően- ágyúvontatásra használták.
Mivel a bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, hiszen lelegeli a kákát, a nádat, a mocsári füveket és kimondottan szereti a nedves lápos területeket, gyorsan elterjedt a Kárpát-medence területén. Járása jellegzetesen lomha, de szükség esetén meglepően gyors futásra is képes. Hangja a bőgés-röfögés közötti hangra emlékeztet.
Igavonó képessége bár háttérbe szorult, de ezzel kapcsolatban meg kell említeni a bivaly „pocsolyaszeretetét”. Ami nem volna baj, ha azt nem munka közben, netalán megrakott szekérrel tenné. Erdélyi bivalyos gazdák elmondása szerint a nyári nagy melegben nem egyszer előfordult, hogy szénával megrakott szekérrel a Szamosba, Oltba vagy Küküllőbe mentek be az állatok, és ott elhevertek, a gazda bosszúságára.
Úgy a tehenek, mint a bikák jellegzetes sötétbarna (fekete) színűek. Szívderítő látványt nyújtanak a fekete bivaly borjak mókásan elálló nagy füleikkel. Erdélyben nem is borjúnak hanem “bivalybocsnak” becézik őket.
A bivaly marmagassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az ökröké 500-800 kg. Félhold alakban hátrafelé hajló fekete szarvai átlagosan 30-50 cm közöttiek. A szarvak görbületének elülső felülete haránt redőzött, míg hátsó felülete sima.
A magyar házi bivaly megjelenésében szilárd szervezetet, tömeges, jól izmolt, hengeres, széles törzset, nagy erőt sugároz. Fontos a térölelő lépés, lényeges az erős ízület, acélos inak.
A finom szervezettől a durváig minden konstitúciós típus előfordulhat a hazai állományban, a hasznosítási irány függvényében. Megjelenés tekintetében cél az arányosság, vagyis az egyes testrészek, testtájak összhangja.
Rendkívül kíváncsi jelleme miatt a bivaly könnyen szelídíthető, a szelíd egyedek kifejezetten igénylik a vakargatást, emberi törődést. Tavasztól késő őszig legelőn tartható, sőt igényli is a legeltetéses tartásmódot. A villanypásztort könnyen megszokja és tiszteletben tartja, de a pásztoroló legeltetéssel is jól legeltethető.
A hazánkban előforduló téli nagy hidegeket a magyar bivaly jól tűri, hiszen megfelelően akklimatizálódott az évszázadok alatt. Természetesen meghálálja a téli beállót, de vannak gulyák, amelyek teljesen rideg tartásban is megfelelő kondícióval vészelik át a telet.
Fejlődését tekintve inkább későn érő típusú állat. Teljes fejlettségét 4-5 éves korban éri el, a növendék üszőket érdemes 36 hónapos kor után tenyésztésbe venni.
Könnyen és önállóan hozza világra borját, a fő ellési időszak nyár végén van. 310-320 napos vemhesség után a borjú gyorsan fejlődik, ami a nagy mennyiségű és rendkívül zsíros tejnek köszönhető.
Jellegzetessége, hogy egy gulyában egy bika tartható; eltérően a többi szarvasmarhától a maga közelében sem tűr meg többet. Ez a jellemvonása érvényesül akkor is, amikor a kétéves körüli bikaborjakat az apjuk kiveri a gulyából.
A szoros gulyakapcsolatot jellemzi, hogy a tehenek esetében jellemző a dajkásítás, vagyis egy tehén más borját is szoptatja.
Tej- és hústermelése mellett talán fontosabb volt hajdanán igaereje, s ezt bizonyítja, hogy a gépesítést követően állománya Magyarország mai területén igen lecsökkent. 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Igaz, Erdélyben még sokáig használták e célra. A jelenlegi országos állomány 1500 körüli, ami a történelmi Magyarország egykori bivaly-populációjának kicsiny töredéke. Az erősen lecsökkent hazai bivalyállomány az ezredforduló előtti évtizedekre így már csak két kisebb gulyára korlátozódott. Az egyik Kápolna-pusztán, a Kis-Balaton mellékén élt – valószínűleg az egykori észak-somogyi uradalmak állományainak maradványaként –, a másik, kisparaszti gazdaságokból összegyűjtve a Hortobágyi Nemzeti Parkban.
A magyar házi bivaly elsősorban Erdélyben és a Dunántúl déli részén terjedt el. Általában magángazdaságok, kis tenyésztők foglalkoztak tartásával. A bivaly vegyes hasznosítású állat, vagyis húsáért, tejéért, valamint igavonó erejéért tartották. Hazánkban elsősorban igen jó hústermelő képessége jelenti a fő jövedelmet, hiszen egy legelőn tartott választáskori borjú (8-10 hónapos) testtömege meghaladhatja a 300 kilót is. Kiváló minőségű húsa bár a szakácsnők körében nem ismert, nemzetközi szinten azonban elfogadott és keresett terméknek számít. Húsa több fehérjét, foszforvegyületet és vasat tartalmaz, mint a marhahús.
A teje igazi kuriózum, mert bár nem ad sokat (5-10 liter/nap), de a magas zsírtartalma miatt különleges minőségű tejtermékeket lehet belőle készíteni. A zsírtartalom a laktáció folyamán a tejmennyiség csökkenésével egy időben nő. A bivaly teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és egyes kutatások szerint vitamintartalma is magasabb. Erdélyben napjainkban is sok helyen fogyasztják. Nagy zsírtartalma (6-8%, de lehet 10% is) miatt a bivalytej kiváló alapanyaga a híres mozarella sajtnak. Míg tehéntejből 10 liter kell egy kiló sajt elkészítéséhez, addig bivaly tejből elég 6 liter. Húsa nagyon ízletes, de kicsit rostosabb, vörösebb színű, és mind foszforsavakban mind vasban gazdagabb a közfogyasztásban lévő marhahúsnál.
A XX. század elején Mezőhegyesen volt törzstenyészete, később a Nagykanizsai Állami Gazdaság és a Hortobágyi Nemzeti Park alapított bivalygulyát.
Ma, mint genetikai tartalékot és kultúrtörténeti emléket őrizzük. Jelenleg országos szinten tervszerű tenyésztésével nem foglalkoznak. A bivalytehenek kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb állományának ad helyet, egyben génmegőrzési feladatokat is ellát.
Tekintettel arra, hogy nyáron kifejezett igénye van vizes, dagonyázásra alkalmas helyekre, valamint az a legelési szokása, hogy más állatok által kevéssé kedvelt sást, nádat és egyéb vízinövény is elfogyaszt, a vizes élőhelyek természetvédelmi rehabilitációjában jelentős szerepet tölt be. Géppel nem művelhető csatornapartok, töltésoldalak – olyan gyepterületek, ahol a nád egyre jobban terjed – karbantartása megoldható velük, ezek bivalylegeltetéssel megfelelő állapotba hozhatóak. Bizonyítottak a bivalyok az erdélyi Nagyszéksóson, ami követendő példa lehetne a hasonló adottságú hazai térségekben is, mint például ahogy azt Mórahalmon teszik. Ötéves dagonyázásuk megállította a terület további szikesedését, visszaszorult a nádas, visszaköltöztek a vizes élőhely madarai.
A bivaly fennmaradása, illetve haszonállattá válása nemcsak pénzkérdés. Akiknek a gazdaságában van már szürke marha, azok a gazdák egyfajta büszkeségből, a fajtafenntartás érdekében még bivalynevelésre is bátran vállalkoznak, mivel az állatok tartása olcsó.
Széles körű elterjedése akkor válik lehetővé, amikor esetleg a biogazdálkodók is jobban felismerik, hogy a gépek helyett például a bivalyt használják majd „fűnyírásra”. Az állat annyit ér, amennyit adnak érte – érveltek a megkérdezett szakemberek.
A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Kht. a Biokontroll Hungária Kht. minősítésével rendelkezik, a bivalyállomány egyedei iránt magángazdaságokból is többen érdeklődtek már vételi szándékkal. Voltaképpen az lenne a cél, hogy a bivaly ne csak turisztikai látványosságként maradjon fenn az utókornak, hanem újra hasznosítsák a tejét, húsát, a bőrét – vagy akár az igavonóerejét is.
1999-ben alakult meg a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete, annak érdekében, hogy a hazai bivalyállományt szervezett keretek között meg tudja védeni.
Ennek eredményeképpen a 4/2007 FVM KvVM együttes rendelet a magyar bivalyt védett őshonos fajtának minősíti. Az egyesület elsődleges célja a magyar házi bivaly fajtatiszta állományának fenntartása, genetikai diverzitásának megőrzése.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás:
Haszonállat Génmegőrzési Központ, Gödöllő.
Mezőhír 2014. június
