ELEINK HANGSZEREI

ELEINK HANGSZEREI

I. rész.

Énekhang mellé már az ősidőkben használtak zenei kíséretet.

Hangkeltő eszközök (hangszerek) közül az elsők azok, amelyeken maga a hangszer teste a hangforrás (fa, fém, üveg, kő stb.).

A doromb (dorombér, dorog vagy dongó) patkó alakú bambusz- vagy vaskeretből és vékony rugóból áll, a játszó fogai között tartja és a rugó szabad végeit ujjával pengeti, miközben halkan dudorászik. A rugó rezgésének és a szájüreg rezonanciájának következtében a dallam felhangjai is megszólalnak, ami sajátosan távoli, melankolikus hatást eredményez. E hangszer eredete Közép- és Belső-Ázsiába, a pusztai népekhez vezet; az Európába érkező lovas népek hozták magukkal.

A kolomp eredete a pusztai népek állattartó pásztorkultúrájában keresendő; hangjuk kiválasztása mindig zenei igény szerint történt. Kezdetben a házat védte a gonosz szellemektől, az állatok nyakába akasztva a könnyebb megtalálása mellett ekkor is gonosz-védő szerepe volt. A csörgő lazán összekapcsolt vagy edényhez kötött részei rázás segítségével szólalnak meg. Kozmopolita hangszer, mindenütt használták.

A kereplők (kalapácsos, bordás, szekrényes és szélkereplő) őse a zúgófa vagy “üvöltő bika”. Az ősi népek őseik hangját vélték felfedezni benne.

A láncosbot az ősi belső-ázsiai hitvilággal kapcsolatos és eszköze volt a kántálásnak és a regölésnek.

A harangféle hangkeltő eszközök hangja keleten a házat védte a gonosz szellemi erőktől.

A pergő belsejében egy kis fémdarab (“mag”) található, amely, ha a pergő mozgásban van, belül szabadon gurul és a belső falnak ütődve igen kellemes csilingelő hangot ad. Avar és honfoglaló magyar sírokban egyaránt előfordul. Vadászmadarak lábára és lószerszámokra akasztva egyaránt használják.

~~

Ütő-és ritmushangszerek közül elsőnek a dobokat kell megemlíteni, ahol a hangforrás a rezgő hártya. A dobok elődje a csónakszerűen kivájt fatörzs, amelyet üregével lefelé helyeznek a földre és “dobbantanak” rajta. Az üstdobok őshazája Kína, Tibet, majd a Kaukázus; itt nagara néven ismerték. Az üst alakú dob igen fontos volt a hunoknál. A Kr.e. VI. századi kínai krónikákban olvassuk, hogy “a sereg szeme és füle a zászlókra és a dobra irányul”. Őseink harci cselekményeik előtt üstdobbal “elviselhetetlen fülsiketítő” ritmikus dobolással ajzották fel a harcosokat. Az üstdobokat őseink kétoldalt a ló hátára erősítették fel. Ősi üstdobjainknak utóda a csángó-magyaroknál használatban levő szitadob. A dobok mindenféle fajtáját – a sámándoboktól a kínai fadobig és az indiai páros dobig – felleljük Ázsiában. Amikor V. László magyar király követeket küldött Franciaországba Benoit atya így emlékezik meg a követjárásról: “Soha nem látott roppant nagy dobok, mint üstök a lovak oldalán fityegtek”

Az ütőgardon (gardony, tekenyőgardon, csipisüti) olyan cselló- vagy teknőalakú négyhúros hangszer, amelyet ütővel (ütőpálcával vagy gardonpálcával) szólaltatnak meg és igen jellegzetes csattanó hangot ad. Ma már csak a gyimesi csángók és az ő zenéjüket játszó zenekarok használják. A húrok közül három mély alaphangú, a negyedik annak kvintje.

Ütőgardon

A köcsögduda (hüppögtető, hüppögő, köpü, huhogó döfü) fő része egy cserépköcsög, amelynek száját disznóhólyaggal kötik be és benne nádszálat húzogatnak.

A moldvai csángók ősi hangszere a “bika”, dézsaszerű feneketlen edény, melynek membránja házilag kikészített és szőrtelenített juhbőr, és közepén lófarokszőr van befűzve. A zenész ezt a szőrcsomót húzogatja, mire a hangszer bikát utánzó mély hangot ad. A moldvai csángók újévi uráláshoz e hangszert használják csengőkkel, lánccsörgéssel és dobbal kísérve. Ugyancsak a moldvai csángók egyfenekű u n. szitadobot verve “hejegetnek” és ezzel a hátborzongató belső-ázsiai hitvilágot idézik fel.

A cintányér (pontosabban: réztányér, minthogy agyagának 80%-a réz) két egyforma méretű kerek fémlap, amelyet domborúra készítenek, hogy a két tányér csupán a szélén érintkezzen. “A világhírű ázsiai réztányér éppúgy török eredetű, mint európai rokonai. Európával a réztányért a hunok, az avarok és a magyarok ismertették meg” (Darvas Gábor).

~~

Pengetős- és vonós hangszerek.

A lantfélékre jellemző az ovális vagy kerekdedebb, félbevágott nagyobb méretű lopó- vagy kobaktökre emlékeztető hangszekrény. Első ilyen hangszerek tök-kobakból (nem amerikai növény!) készültek ezért ezt a formát sokáig megtartották. E belső- és kelet-ázsiai hangszerek mindegyike rendelkezett nyakrésszel, melyek fölött a húrok helyezkedtek el. Ezek Belső-Ázsiában sokhúrúak voltak, nyugat felé közeledve a húrok száma csökkent.

A tambura (primtambura, tambora, timbura, tamburica, tamburabőgő stb.) kis testű és hosszú nyakú pengetős hangszer belső-ázsiai – kelet-turkesztáni – eredetű. Valaha e hangszereket nemcsak pengették, hanem “verték” is; a hangszerjátékos tenyerével és ujjaival ritmuskíséretet adott az énekhez. Ilyen tambura-szerű 4 húros hangszerünk egészen a XIX. századig megmaradt tökcitera néven.

A koboz szó ősi török eredetű; névváltozásai sokféle hangszert jelölnek, így a moldvai csángók kobzáját, a kazakok kobizát, a kirgizek komuzát vagy akár az oszmán törökök kopuzát vagy kobuzát. A kobozt Anonymus is említi a Gesta 46-ik fejezetében. Ősi változata a csángóknál maradt meg. Rövid nyakú változata a kínai bípa, amelyet már a Tang-kori ábrázolások ismernek. A bípa alakja szinte teljesen megegyezik a csángók ma is használt kobozá A kobozról Magyarországon már a XIV. századból is származik adat.

Lantfélék

A hegedű szavunk lehetséges, hogy “hej” (hejgetős) indulatszavunkból származik; ebben a formában csak a XVI-XVII. századtól használják, addig a “hegedűs” szó leginkább énekmondót jelentett. Erdélyben a hegedűt mozsika vagy muzsika, a csángó-magyaroknál pedig cinige néven ismerték. Belső-Ázsia ősi hosszú nyakú hegedűje a morin khur nevű térdhegedű, melynek hangszekrénye enyhén trapéz-alakú. A lófejes díszítés és a vonóval való játék Belső-Ázsiában alakult ki. A belső-ázsiai hegedű feltehetően szögletes formájú volt, amelyen a térdre vagy a földre támasztva – csellószerűen – játszottak, ahogyan ezt a csángók még ma is teszik. A mai modern hegedűk a XVI. században érték el mai formájukat feltehetően olasz hangszerkészítők műhelyeiben. Az 1300-as évekből származik az a pécsi székesegyház kőtárában levő szobor, amely fidulát tartó aggastyánt ábrázol. Ettől kezdve az országban nyomon tudjuk követni a hegedű fejlődését és használatát. 1683-ban Freyburgban Ungarische Wahrheits-Geige (A magyar igazsághegedű) néven röpirat jelent meg, amelyben a szerző – mellesleg – 6,5 oldalon keresztül a magyar hegedűt és a magyar zenei életet részletezi. A hegedű-kategóriánkba tartozik a magyar gyermekek játékául használt nádi hegedű, a kukoricahegedű és a kóróhegedű, amely utóbbi a keleti nyárshegedűk kifejlődését megelőző egyik kezdetleges állapotot tükrözi.

A tekerőlant (tekerő, forgólant, tekerőhegedű, nyenyere, nyekerő vagy szentlélekmuzsika) feltehetően európai hangszer. A mai vonósok formáját utánzó hangszekrényben rejlő húrokat egy végtelenített vonó (egy gyantázott kerék) szólaltatja meg, a játszott hangokat billentyűzettel hozza létre a játékos, melyet a balkéz ujjaival működtet, míg jobbjával a körvonót tekeri.

A cimbalom és a citerák, valamint a húros hangszerek pengetős, illetve ütős változatai

A cimbalom eredete Mezopotámiába a sumer kultúrához vezet; ilyen ábrázolásokat találtak a Kr.előtti Nimrúd városában. Bar Bahul 963-ban írt szír krónikája 10 húros trapéz alakú citerát ábrázol, Perzsiában 18 húros változatát ismerjük szantár (szantúr) néven. Föníciában e hangszernek több változata fejlődik ki; a későbbi időben megjelenik az araboknál mi’záf néven. Kínába Mezopotámiából került. Európába pszaltérium néven jut be a középkorban. A régi időkben a citerák és a cimbalmok játékstílus tekintetében gyakran összemosódtak, mert a cimbalom különböző fajtáit pengették is meg verővel is megszólaltatták. A feltehetően X. századból származó Lehel kürtjén levő egyik faragványon pszaltérium ábrázolását láthatjuk. Magyarországon a XV. századtól kezdve vannak adataink a cimbalomról és ebben a formában egyedül nálunk maradt meg e hangszer – természetesen láb nélkül. A lábat és a pedálokat és a kromatikus húrozatot 1874-ben Schunda József hangszergyártó készítette a hangszerhez. A verőnek kezdetben meghajlított fapálcát használtak.

A citera vagy citora más néven asztali tambura valaha a közös szórakozás hangszere volt. A hangszer viszonylag nem túl bonyolult és a rajta való játszás is gyorsan elsajátítható. A citeráknak két típusa van (a trapéz formájú és az aszimmetrikus változata); mindkét változat Ázsiából jutott el az európai népekhez. A citera Európában két irányba haladt: az egyik a cemballo, a a zongora irányba fejlődött, a másik irányban Magyarországon megállt ősi szinten és ma is így használják. Magyarországi változatai a hasas citera, a vályú citera és az ázsiai csikófej-mintára végződő kisfejes vagy fiókos citera. A citerát verővel, lúdtollal vagy szarudarabbal szólaltatják meg, a másik kézzel pedig a húrokat fogják le a dallamnak megfelelő helyen. A citera a magyarság körében – a csángó-magyarokat kivéve – mindenütt megtalálható, de legelterjedtebb az Alföldön és Erdélyben.

Második részben: Fúvós hangszerek

szerk.: Cseke Ibolya

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *