SumidaA mudi, a szegény rokon.
Amíg jónéhány pásztorkutyánk világkarriert futott be élükön a pulival , addig bizony a mudi méltatlanul árnyékban maradt. Aki kevésbé jártas a kutyafajták között, bizony első ránézésre lesajnáló pillantások közepette, jóindulattal csak egy szerencsés keveréket lát benne. Így járt még Dr.Anghi Csaba professzor is, amikor először találkozott ezzel a fajtával, de erről részletesen majd később.
Őshonos pásztorkutyáink közül egyiknek sem fedi eredetét oly sűrű homály, mint a napjainkban széles körben még mindig nem igazán ismert mudiét.
Származását tekintve több vélemény ütközik.
Már Dr. Raitsits Emil is megemlíti, hogy ismeretes egy ilyen kutyafajta és különféle fényképekkel is bizonyította, amely mint “hajtókutya” Magyarországon különálló, jól elkülöníthető fajta. Szerinte úgy jöhetett létre, akárcsak elmélete szerint a pumi is, hogy őshonos pulikutyánk a hazánkba érkező spicc jellegű kutyákkal keveredett, s ott, ahol a spiccjelleg uralkodóbbá vált, mudi, míg ahol a puli vérhányad maradt jelentős, ott pumi alakult ki.
Egy másik elmélet is széles körben elfogadott volt, mely Ittebei Kiss Miklós feltevésén alapult. Eszerint a legtöbb mudi a Körös-Maros-Tisza által határolt területen él ott, ahol a besenyők hajdan letelepedtek. Itt a kuvaszt nagy fehér kutyának nevezték, s szájhagyomány útján úgy maradt fenn, hogy ez volt e “pogányoknak” őrzőkutyája. A besenyőknek viszont rövidebb, göndör szőrű kutyáik is voltak, így leegyszerűsítve a mudi ennek az elméletnek alapján nem más, mint a “besenyők pulija”. Ráadásul az 1930-as években a besenyőtörténelem divatossá vált, amiből egyenesen következett, hogy egyre többen kezdtek e történelem süllyesztőjében eltűnt nép emlékeinek kutatásába. Köztük sok botcsinálta “történész” is volt, de szakképzett tudósok is, akik közül még Dr. Anghi Csaba is így nyilatkozott: “Ez a hipotézis megfontolást igényel, és a jövőre nézve a hajtókutya származása tisztázásának érdekében becses kiindulási pontnak tekinthető”.
Természetesen a “hajtókutya” megnevezés rendkívül tág fogalmat takar, hiszen hosszú évszázadokon keresztül az a kutya, mely nem a házat őrizte, mi mást tehetett, mint hajthatta az állatokat. Ezért nemcsak a pásztorok mellett segédkező ebeket, hanem a vadászat során a hajtásban résztvevőket is idesorolták. Így aztán a félreértéseknek se szeri, se száma nem volt.
Egy biztos, a leginkább mudira emlékeztető kutyákat a XIX. századi leírásokban leggyakrabban “borzas magyar juhászkutya”, “gubancos magyar juhászkutya” nevekkel illették.
Maga a mudi elnevezés is sok vitára adott okot, de végül is Fényes Dezső, balassagyarmati múzeumigazgató és zoológus álláspontja vált elfogadottá, miszerint a szót Pest-megyében használták először az ilyen típusú kutyák megjelölésére. A mudi elterjedési területe rendkívül érdekes volt, mivel tíz jól elkülönülő területet lehetett fellelni a korabeli írások szerint. Ezeknek legtöbbje a mai Magyarország területén volt, de a Felvidéken is jelentős állománya élt, mivel “a palóc pásztorok kezén vármegyeszerte igen elterjedt”.
E juhászkutyánknak széles körben való hivatalos elismertetése és végeredményben megmentése a Budapesti Állatkert, illetve Dr. Anghi Csaba nevéhez kapcsolódik. Történt ugyanis, hogy az 1920-as, 30-as években az Állatkert rendszeresen vásárolt pásztorkutyákat, s ilyen alkalmakkor az ország minden szegletéből felhozták a legjobb ebeket, mivel igencsak szép summa járt azokért, melyeket az intézmény megvásárolt. Anghi egy ilyen kutyavásárlásról a következőket írja:
“Az ajánlott példányok között báró Rudnyánszky Anna bemutatott egy kuvaszhoz hasonló habitusú, fényes fekete szőrű, felálló, de a végén lebicsakló fülű, igen tetszetős kis kutyát. Az ajánlattevő szerint ez a kutya Tolna megyében el van terjedve, és kitűnő juhászkutya. Ők puminak nevezik. Mint előttem akkoriban ismeretlen típust, hibridnek tartottam, és nem fordítottam rá figyelmet”.
Időközben Ittebei Kiss Miklós barátom említette, hogy ismer egy magyar pásztorkutyafajtát. Leírása erről megegyezett a Rudnyánszky-félével.
Időközben Fényes Dezső is felkereste az állatkertet, hogy szeretne terelőkutyákat törzskönyveztetni, melyeket akkor már évek óta a balassagyarmati Nagy Iván Múzeum tenyésztett”.
Fényképen mutatta meg mindezeket az Állatkert munkatársainak, s egyértelművé vált, hogy ugyanarról a kutyafajtáról van szó mindhárom esetben. Tehát nem keverékekről, hanem egy kiforrott fajta egyedeiről beszéltek. Így nem volt akadálya, hogy az 1936. évi Budapesti Tenyészállat Vásár alkalmával a balassagyarmati Nagy Iván Múzeum példányai alapján március 24-én a hivatalos szakemberekből álló értekezlet elfogadja a fajta leírását.
Mivel Fényes Dezső múzeumigazgatónak volt legnagyobb érdeme a fajta tenyésztésében, így tiszteletére a Mudit tudományos néven Canis familiaris ovilis Fényesi elnevezéssel illették, ami “Fényes-féle juhászkutyát” jelent.
Hivatalosan is megalkottatott tehát a mudi, az ősi pásztorkutya, amelyik valójában már évszázadok óta segítette a pásztorok munkáját, vagy őrizte a portát.
Az akkori példányok nem sokban különböztek a napjainkban is elterjedtektől. Legfőbb vonásaik a következők voltak: az arcorri rész hosszúkás, de nem hirtelen keskenyedő, az orrtükör, szemhéjszélek, ajakszélek minden esetben feketék. A középnagy szemek inkább mandulavágásúak. Színük sötétbarna, csak a szürke és a “cifra” színű kutyáknál mindkét szem világoskék színű, úgynevezett csiga- vagy csókaszem. A fülek mozgékonyak, kicsinyek, hegyesek, felállóak, de gyakran előfordulnak a kisebb-nagyobb mértékben lebicsaklóak is. A nyak inkább hosszú, mint rövid. A has nem agárszerűen felhúzódott. A kölyköknek körülbelül ötven százaléka farkatlanul vagy rövid farokkal születik.
A szőrzet nem mutatott egységes képet, így voltak olyan egyedek, melyeknek sűrű, sima, testhezálló bundája volt, míg másoké erősebb, hullámos, göndörödésre hajlamos. Sőt, voltak köztük olyan ebek is, melyeket leginkább a karakül bárány szőrzetéhez hasonló szőrcsigák borították. A színezet is nagy változatosságot mutatott: leggyakoribbak voltak a jegytelen fekete és a már említett “cifra” színű példányok. Ez utóbbiak alapszínét a szürke különböző árnyalatai alkották, s ezen szabálytalan fekete foltok, pettyek ékeskedtek. A mudi szinte minden színben előfordult, csak a háromszínű egyedeket és a fehér alapon jól elhatárolható, nagy kiterjedésű foltokkal tarkított példányokat nem ismerték el. Gyakran volt látható a sötét színű egyedek fején, illetve végtagjain a barnás-vöröses árnyalat. A harmincas évek mudijai ezenkívül nagy méretbeli különbségeket is mutattak: marmagasságuk 30-50 centiméter között mozgott.
Dédapáink a mudinak szép jövőt jósoltak, mivel nemcsak mint pásztorkutya, hanem városokban mint kiváló őrzőkutya is megállta a helyét. Akár lakásban is könnyen tarthatónak ítélték, mondván, hogy pásztorkutyáink közül ennek szőrzete a legkönnyebben tisztántartható, s kis termete miatt táplálása sem kerül sokba. Hogy a mudi nem tudta azt a fényes karriert befutni, mint más pásztorkutyáink, nem rajta múlott – leginkább a II. világháború számlájára írható.
Mivel a mudit eredeti munkája juhászokhoz, pásztorokhoz kötötte, a külleme másodlagos kérdés volt. Szolgálatkész, munkabíró és nem túl igényes kutyára volt szükség, a mudi pedig tökéletesen megfelel ezeknek a követelményeknek. Ezenkívül hosszú életű, intelligens, tanulékony, akinek a gazdája az istene, és egyetlen szemvillantásból is ért. A terelőversenyeken ma is kiemelkedő eredményeket ér el. A „dog dancing” és „agility” sport rajongói is felfedezték mozgékonysága, értelmessége és könnyen képezhetősége okán. Kitartásuk, kitűnő szimatuk miatt a katasztrófakutyák között is feltűnt néhány példányuk. Tudunk epilepszia-jelző és vaddisznóvadászatra használt példányokról is, de a II. világháború környékén kotorékozásra is használtak mudit. Egyes források szerint a solymászatban is bevált. Az sem fog csalódni, aki városi kutyának szeretné: nagyfokú alkalmazkodó képessége, kis termete a lakásban tartást is lehetővé teszi. Ez utóbbi szerepében a szennyeződést szinte taszító, igen könnyen tisztán tartható szőrzete külön előnyt jelent!
A Kőrös-vidéken, Okányban – nagyanyám falujában – gyerekkoromban szinten minden kutya ilyen típusú volt, szabadon jöttek mentek. Mindegyiknek kolonc volt azonban a nyakában, mert amikor este megérkezett a csorda és a községi konda, olthatatlan vágyat éreztek, hogy egy kis futásra késztessék a marhákat és a disznókat.
Ma már nem csak pásztorkodó emberek mellett él, hanem bizonyított, mint házőrző: sokkal kevésbé csahos, mint a puli vagy a pumi, de mindenre van szeme. Ha naponta gondoskodunk arról, hogy mozogjon, lerohanja fölös energiáit, tulajdonképpen nagyon könnyű együtt élni vele a legkisebb lakásban is. Mivel rendkívül emberközpontú, a kennelben tartást nehezen tűri, fontos a gazdával való minden napos együttműködés. A mudi legfőbb erénye a fejében és a szívében van! Mivel igazi munkakutya, a tétlenséget nehezen viseli el, ekkor képes bosszantó rossz szokásokat felvenni. De ez nem a mudi hibája, hanem a gazda figyelmetlensége!
Írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás:
Kutya.hu
Kutyaeciklopédia
