Az aquincumi víziorgona

Az aquincumi víziorgona

Budapest Székesfőváros Elektromos Művek 1931-ben egy transzformátorház építését kezdte meg Óbudán. Ennek alapozási munkálatai során Nagy Lajos, az Aquincumi Múzeum régésze ásatást folytatott. A feltárás egyik napján a földben, egy ókori épület – mégpedig a tűzvészben elpusztult egykori tűzoltószékház – pincéjében bronzsípok töredékeit találták meg. Ez az aquincumi orgona a mai napig világszenzáció, mert az ókorból ez az egyetlen fennmaradt, csaknem teljesen ép ilyen hangszer, még akkor is, ha előkerülése óta Európában két további lelet is ismertté vált, amelyek ókori orgonák alkatrészei lehetnek. Az aquincumi orgona lelőhelye felett 1931-ben emelt épület, – az egykori transzformátorház – ma az Aquincumi Múzeum kiállításainak ad helyet.

A Sugár Viktor zeneakadémiai tanár által „páratlanbecsű zenetörténeti kincsnek” nevezett aquincumi orgona másolatait is itt tekinthetik meg a látogatók. Az eredeti leleteket a Budapesti Történeti Múzeum páncélszekrényében őrzik.

Az aquincumi orgona titkai

Fújtatós orgona létéről a legkorábbi adat Kr. u. 180-ból származik, de a VI. századig még víziorgonákat is készítettek.

Az aquincumi orgona feltárása során előkerült csaknem a teljes hangszer, de hiányzik az orgona fúvóműve, így a mai napig nem tudjuk, hogy az aquincumi lelet valójában vízi- vagy fújtatós orgona volt-e. (Fújtatós orgona létéről a legkorábbi adat Kr. u. 180-ból származik, de a VI. századig még víziorgonákat is készítettek.)

A hangszer feltárása során a maradványok felett Nagy Lajos egy kis feliratos bronztáblát is talált. A felirat szövege szerint Gaius Iulius Viatorinus, Aquincum város tanácsának tagja, aki korábban fontos városi vezető tisztséget is betöltött, és aki a tűzoltás feladatát is ellátó posztókészítők elöljárója volt, a posztókészítők egyesületének saját vagyonából orgonát ajándékozott Modestus és Probus konzulsága idején, azaz Kr. u. 228-ban.

Az ajándékozást megörökítő kis tábla az orgonát hydrának nevezi, ami az eredetileg víziorgonát jelentő görög hydraulikon organon, latinosított változatában organum hydraulicum elnevezés rövidítése lehet. A fújtatós orgonák megjelenésével ez a kifejezés már egyaránt jelenthette a vízi- és a fújtatós orgonát. Emellett azonban – főleg a latin nyelvben – az eredeti kifejezésből egyre inkább elhagyták a vízre utaló szót, így a hangszer elnevezése organum maradt. Ez öröklődött tovább a középkor évszázadai folyamán, ebből ered a magyar orgona szó is.

Az aquincumi orgonának ötvenkét sípja volt, amelyek négy sorban álltak. A sípok két típushoz tartoznak: három sorban összesen 39 fedett síp volt, a negyedik sorban nyitott sípok sorakoztak. A sípok anyaga rézötvözet. A sípokat sokszor az újkori orgonák ajaksípjához hasonlítják, azonban a nyitott és főleg a fedett sípok kialakítása valójában különbözik a mai orgonasípokétól. Az aquincumi orgona hangjának rekonstruálásában a legnagyobb problémát a sípméretek meghatározásai jelentik. A sípok ugyanis már az ókorban megsérültek, amikor a hangszer megégett és a pincébe zuhant. De az orgonának az újkorban is mostoha sors jutott. Megtalálásakor a föld is beomlott, így további sípok is tönkrementek. A páratlan leletet a II. világháború alatt a Szent István Bazilika (más feljegyzés szerint a Magyar Nemzeti Múzeum) pincéjében rejtegették, majd 1958-ban egy olyan orgonarekonst­rukció készült, amibe az eredeti síptöredékeket lakkal bevonva, karton és ragasztó segítségével beépítették. Az orgona és elsősorban sípjai sok károsodást szenvedtek, így az eredeti síphosszok ma már nem ismertek. A töredékek tanulmányozása és elméleti számítások alapján eddig az aquincumi orgonáról öt megszólaltatható másolat készült, amelyek az orgona síphosszait mind különbözőképpen határozzák meg, így különböző hangokon is szólalnak meg.

Ki játszott az aquincumi orgonán?

Aquincumnak van még egy fontos lelete, amely az orgona történetét szinte regényszerűvé teszi. A Filatorigátnál 1881-ben előkerült egy szarkofág, melybe először a Kr. u. III. század első felében temetkeztek. Mára kissé megkopott sírfelirata Adamik Tamás fájdalmasan szép magyar fordításában a következőképpen hangzik:

„Nyugszik e sírba bezárva a kedves, drága Sabina.

Mestere volt a zenének, a férje se győzte le ebben.

Hangja vidáman szállt, szépen pengette a lantot.

Hirtelen elnémult. Háromszor tíz nyara volt csak,

öttel, jaj, kevesebb, ám három hónapot élt még

s kétszer hét napot is. Mikor itt víziorgona sípján

jókedvvel muzsikált, népünk hogy imádta e művészt!

Légy boldog, ha elolvasod ezt, s tartson meg az isten,

és zengjed kegyesen Aelia Sabina nevét!”

A szarkofágot Titus Aelius Iustus, az Aquincumban állomásozó katonai csapat, a legio II Adiutrix orgonistája állította feleségének. A huszonöt évesen meghalt Aelia Sabina nyilvános előadásokon is fellépő művész volt, akit Aquincum lakossága kedvelt. Orgonálhatott Aquin­cum két amphitheatrumában, az ókorból fennmaradt ábrázolások szerint ugyanis a véres játékokat kísérő zenészek nők is lehettek; ezenkívül felléphetett különböző ünnepeken, akár nyilvános vagy magánrendezvényeken is. Ugyan semmiféle bizonyíték nincs rá, de elvileg elképzelhető, hogy a körülbelül egykorú aquincumi orgonán is játszott a tűzoltással is foglalkozó posztókészítők egyesületének lakomáin. Azt ugyanis valószínűsíthetjük, hogy a hangszert Gaius Iulius Viatorinus azért ajándékozta az egyesületnek, hogy a tagok rendszeresen megtartott összejövetelein szórakoztassák vele a résztvevőket, így az aquincumi orgona feltehetően a tűzoltószékház nagyteremében szólalt meg.

szerk.: Cseke Ibolya Csibi

forrás: Aquincumi Múzeum

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *