SumidaA szegedi papucs
A paprikához hasonlóan a kézzel varrott és hímzett, díszes papucs is igazi szegedikumnak, sőt hungarikumnak számít . Ha a lábbeli eredetét vizsgáljuk, az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és ez a viseleti darab csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.
Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak (a szorosan vízhez kötődő Szegeden ez pedig gyakran megesett), a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a XIX. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett.
Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Ma már vannak bojtosak vagy szalagosak papucsok, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhettek, ezeket menyasszonyok hordták az esküvőjükön.
A szegedi papucs készítése és viselése szorosan összefonódik Szeged város történetével. A XIX., XX.
századi szegedi lakosok legjellemzőbb viselete a város egyik jelképe lett. Készítésének módja több évszázados hagyományt őriz.
A XVI-XVII. században a papucs készítése és viselése az ország több területén is meghonosodott, XIX. század végétől, a XX. század elejéig nagyjából 50-80 mester dolgozott.
Papucs, mint érték
(Török papucs, menyecskepapucs, selyempapucs)
A szegedi papucsfajták közül a legrégibb az alacsony sarkú, fekete bársonyfejű, zöld pettyekkel
hímzett török papucs. Ezt a papucsfajtát szerb mesterek készítették. Formáját a férfiak és idősebb asszonyok
számára készült, sarkatlan “csoszapapucs” őrizte meg.
A “díványfejű” papucs felső részét kárpitozásra használt bársonyból varrták.
A magas sarokkal, változatosan
díszített fejjel készített magyar papucs és a menyecskepapucs.
Tápén eljegyzéskor a gyűrű mellé fehér bársony fejű, hímzett
jegypapucsot is adott ajándékba a vőlegény. A XX.. század első felében divat volt, hogy a papucsot a vele együtt
viselt ruha selyméből készítették, ez volt a “selyömpapucs”.
Az 1940-es évektől terjedt el az újabb vásárlói kör igényeire a japánsarkú (telitalpú) papucs, vagy a papucsfej bojtokkal, pomponokkal való díszítése.
A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár elkészítése nagyjából tíz munkaórát igényel. A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A 2011-ben elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés fortélyait , élete végéig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.
A hagyományt ma Szegeden a Sallay-műhely folytatja, Sallay Tibor maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánc csoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Sallay Tibor és felesége, Sallay Zsuzsa egy családi vállalkozás keretein belül egyszerre őriznek hagyományos tudást és derítik fel annak jelenkori érvényesülési lehetőségeit.
szerk.: Cseke Ibolya CsIbi
forrás Szegedi Móra Ferenc Múzeum
