Sumida“Nagyanyáink kenyere”
Aranyérmes búzánk, a Bánkúti 1201-es
A búza az emberiség legfontosabb kultúrnövénye. Haszonnövényként való termesztésével kapcsolatos nyomok az i.e. 8000-10000-ig vezethetők vissza. A régészeti kutatások Egyiptom legrégibb emlékei között említik a búzát. A genetikai kapcsolatok vizsgálata azt mutatja, hogy a búza i. e. 6000-5000-ben Törökország mai területén lévő Diyarbakır város környékéről terjedhetett el. A hagyományosan legnagyobb búzatermelő Kínában az i. e. 2700-ban már termesztették és az ókori világ szinte, minden vidékéről találhatunk említést termeléséről vagy használatáról.
Magyarországon egészen az 1800-as évek végéig elsősorban különféle tájfajtákat termesztettek. Ezek az úgynevezett ösztönös nemesítésnek voltak az eredményei: a gazdák az általuk termesztett és jónak ítélt tételekből vették ki a vetőmagnak valót. Sajnos e fajtákról nem maradtak leírások. Szinte minden tájnak volt többféle fajtája és gyakran külföldről is hoztak be vetőmagot.
A magyar búzanemesítés története az 1800-as évek elejéig nyúlik vissza, ekkor már minden arra alkalmas területen termesztettek búzát. Az ország nyugati részében a talaj- és éghajlati viszonyok lehetővé tették a nyugat-európai búzafajták elterjedését, az ország többi területén a gazdaságokban ekkor ismeretlen eredetű ősi tájfajtákat termesztették. Az 1863-as évi nagy aszály igen nagy hatással volt az ország búzatermesztésére. Az elpusztult termés pótlására Lengyelországból hoztak be búzát, így az ország keleti részén az eredeti tájfajták lengyel származású búzával cserélődtek le. A szélsőséges, különösen szárazságra hajló magyar éghajlat hatására a behozott idegen fajták néhány évtized alatt átalakultak, alkalmazkodtak, így mire Magyarországon a tudatos búzanemesítés elindult, az ország különböző területein már újra jellegzetes tájtípusok alakultak ki.
A Bánkúti búzát Baross László (azóta Magyar Örökség díjas kutató) nemesítette ki Bánkúton azzal a céllal, hogy az akkoriban elterjedt hazai búzafajták hibáit (gyenge szalmájú, könnyen eldőlő, nehezen aratható, gyenge hozam) kiküszöbölje. Először a Tiszavidéki magyar búzák pedigrétenyésztésével próbálkozott és előállította a Bánkúti 5-öt. Az 1908-ban megkezdett nemesítési folyamat 1915-ben érkezett fordulóponthoz, amikor a Surányi János agrármérnöknek Ottawából küldött Marquis fajtát az akkor már többé-kevésbé használható, de még mindig nem tökéletes Bánkúti 5-tel keresztezték, majd a keresztezési származékból egyedszelekcióval válogatták ki a Bánkúti 1201, a Bánkúti 1205 és a Bánkúti 1014 számú törzseket, melyek 1931-ben állami elismerést kaptak.
A leghíresebb és legkedveltebb fajta a Bánkúti 1201-es lett Magyarországon. Változatai a szomszédos országokban pl. Ausztriában és Svédországban fontos nemesítési alapanyagul szolgáltak.
A búza és Baross munkássága 1933-ban ért a csúcsra, amikor a kanadai búza-világkiállításon a legjobb búzának választották, és aranyérmet szerzett.
A Bánkúti 1201 vetésterülete az ötvenes évek végéig az összes vetésterület 40-60 %-át tette ki. Sajnos a negyvenes-ötvenes évek új gazdasági iránya a minőséggel szemben a mennyiségi célokat tartotta szem előtt, és a Bánkúti búzát fokozatosan kiszorították a jóval nagyobb hozamú nemesítések, emiatt a vetésterülete a hatvanas évek közepére 10% alá csökkent.
A régi magyar búza elsősorban a minőségéről volt híres. A bécsi tőzsde 1885-ben kiadta Magyarország búzaminőségi térképét. Ezen a legjobb minőségű búzát termő terület a Tisza középső vidéke és a Bánát volt. A termesztett búzák nagy része valóban kiváló minőségű volt, de keveset teremtek, mivel a legtöbb gabonabetegségre fogékonyak voltak.
A Bánkúti 1201-es búza 1972 és 75 között Martonvásáron elvégzett minőségi vizsgálatai alapján négy év átlagában a legnagyobb fehérje (16,8%) és sikérmennyiséggel rendelkezett (47,4%) az akkor Magyarországon termesztett búzafajták körében. Sikérminősége kiváló, a belőle készített tészta nagyon jól nyújtható volt. Azonban ennél a tulajdonságnál is igaz az, hogy a genetikai adottságok megnyilvánulása függ a környezeti tényezőktől és az agrotechnikától.
Régi fajtáink ma már nincsenek a köztermesztésben, azonban a nemesítői tenyészkertekben, génbankokban mind hazánkban, mind külföldön most is megtalálhatók, és gyakran bekerülnek a minőségjavításra irányuló keresztezési programokba. Így a számunkra hasznos génjeik beépülnek a mai és a jövő búzafajtáiba is, hogy javítsák azok minőségét, vagy más tulajdonságát.
Egyes régi fajták esetén új perspektívát jelenthet a tájtermesztés és a biogazdálkodás is. Agrármúltunk e jeles alkotásai így újra részesei lesznek jelenünknek és jövőnknek. Ezért érdemes és kell őket megtartani a génbankokban és a köztudatban is.
Írta: Haulik Beatrix
forrás NÖDIK
