Sumida„Béláim az Úrban!” Rátótiádák
A nevetés az egyetemes emberi kultúra jelensége.
A dán Kaj Birket-Smith, az etnológia tudományának egyik megalapítója szellemesen megjegyzi: Az etnográfiának, azaz az emberiséget leíró tudománynak az atyja az az első kőkori ember volt, aki a törzs többi tagjával együtt a tábortűz körül kuporgott, és társait azzal nevettette meg, hogy a szomszédos hordák nevetséges és képtelen szokásairól mesélt nekik.
A különböző európai népek folklórjában gyakran találkozunk olyan tréfás népi elbeszélésekkel, melyekben a humor tárgya egy-egy ottani tájegység vagy idegen tájak népének ostobasága vagy ostobának tartott szokásai.
A magyar népi kisepikában a tréfás mesék gyakori főszereplője a cigány, a tót, a tirpák, a német vagy a zsidó ember. A mesék egy része itt valóban hordozhat a humor célpontjában álló népre vonatkozó, etnikus sajátosságokból eredő vélt vagy valós komikumelemeket, nagy részük azonban országosan vagy nemzetközileg elterjedt vándortéma.
A magyar néprajzi nagytájak lakói közül elsősorban a székely és a palóc ember alakja jelenik meg leggyakrabban a tréfás népi kisepikában. Nem véletlenül, hiszen a székelység és a hagyományosan palócnak tartott vidék népe a legutóbbi időkig megőrizte sajátos táji kultúráját.
Van azonban a népi folklórnak egy népi irodalmi műfaja a falucsúfoló. A jellemzői a természetfeletti motívumok gyakori előfordulása, az ismert személyek, helyek szerepeltetése a hitelesség igénye nélkül, a túlzás, a nagyítás. Megtörtént komikus esetekből is válnak falucsúfolók. A falucsúfolók egy része kizárólag egy-egy faluhoz kötődik századok óta, más részük országszerte elterjedt, vidékenként más-más falura helyettesítve ismerik. A falucsúfolóban szereplő falvak egy részéről egyetlen történet ismert, más részéről több. Általában ezek „ráragasztott” tulajdonságok, nem valósak, de talán nem minden alapot nélkülöznek.
Duka János csíkszeredai pedagógus az egész Székelyföldet bejárta 1940–1960 között, s úgyszólván nem talált falut, mellyel kapcsolatban egy vagy több falucsúfolót ne ismertek volna a környékbeliek. Valamennyi között kiemelkedett azonban Oláh-falu, Csíkménaság és Lövéte: ezekre a falvakra csaknem valamennyi ismert falucsúfolót „ráhúzták”. A Székelyföldhöz hasonlóan bővelkedik falucsúfolókban Szatmár, Palócföld, Csallóköz, Mátyusföld és az egész Dunántúl. Olykor egy-egy falu még nevének megváltoztatását is kérte, hogy szabadulni tudjon a csúfolódásoktól (Disznósd – Borsodszentgyörgy).
Önálló műfajt alkotnak a Gyulafirátótról szóló falucsúfolók, ezeket rátótiáda néven nevezi a szakirodalom, több műfajhoz áll közel, így a szólásokhoz, – szólásformájú csúfolókhoz, – tündérmeséhez, – állatmeséhez.
Gyulafirátót (németül Rathold) Veszprém részönkormányzattal rendelkező városrésze, 1984-ig önálló község. A 2001. február 1-jei népszámlálás idején 3217 lakosa volt. Veszprém központjától 7,6 kilométerre északkeletre, a 82-es főút mellett található. A városból a 23-as jelzésű autóbusszal érhető el. Nevezetessége a XIII.sz-i premontrei kolostorrom.
Talán a legismertebb a népmesei stílusú „Rátóti csikótojás” története. Terjedelmi okok miatt csak röviden a tartalom: A rátóti csősz a falu határában egy úritököt talál, de nem tudja, hogy mi lehet az. Beviszi a falu tanácsának, ahol a bölcs elöljárók előbb sárkánytojásnak gondolják, majd megállapítják, hogy ez csakis egy csikótojás lehet. A falutanács tagjai elhatározzák, hogy kiköltik, naponta váltakozva „kotlanak” rajta. Utoljára a bíró kerül sorra aki már nagyon büdösnek találja, ezért úgy dönt, hogy a „megzápult” csikótojást a dombról át kell gurítani a szomszéd falu területére, mert ők folyton csúfolták a rátótiakat. Így is történik, legurítják a dombról, a tök megakad egy bokorban, ahonnan felriadva kiszalad egy nyúl. Az öreg csősz , aki már igen gyengén látott felkiált: na ugye, négy lába van és szalad, kikelt a csikó!
Egy másik történet szerint a falubeliek az úton hazafelé egy zsebórát találnak, de nem tudják mire vélni. Félve beviszik a faluba, ahol megállapítják, hogy a szerkezet egy ketyegő fene. Mivel veszedelmes lénynek gondolják, botokkal, ásókkal, kapákkal, fejszékkel, cséphadarókkal „agyonverik”.
De lássuk a rátótiáda továbbélését. Kisregényében, A rátóti legényanyában ezt a hagyományt elevenítette föl Schwajda György. Miként a cím is elárulja, a nyolcvanas évek elején játszódó cselekmény egy példásan “rátótias”, képtelen alapötletből bontakozik ki: egy megesett ifjú, a falu aprajának-nagyjának egy emberként való tiltakozása ellenére sem hajlandó elvetetni magzatát, sőt az elképedt, dühös és szégyenkező rátótiak szemébe vágja: ám tegyenek bármit, ő minden körülmények között világra hozza gyermekét. Ekkora szégyent azonban az önérzetes, példamutatóan lokálpatrióta faluközösség nem tud elviselni, és bölcs elöljáróik – a tanácselnök, a párttitkár, a plébános és a nagyszerű iskolaigazgató – vezetésével lázas tevékenységbe kezd, hogy elűzze a világ közepe, Rátót fölé tornyosuló vészt.
A szellemes, a hozzá nem értést, a társadalmi-politikai demagógiát, a provinciális kivagyiságot maró gúnnyal kifigurázó, lendületes, olvasmányos stílusban megírt kisregény egyben társadalom bírálat is volt. A regényből készült film 1988-ban készült és a következő évben mutatták be. Ekkor már ha lehet fokozni, még jobban karcolta a „társadalmi idegeket” a frenetikus humorú forgatókönyv. A kiváló szereplőgárda a történettel együtt igazi sikert hozott. Akinek elérhető feltétlenül nézze meg!
A filmben elhangzó mondatok egy része helyet kapott a köznapi beszédben, így a címadó mondat is az alábbiakkal együtt:
„Béláim az Úrban” – Béla, a pap
„Na akkor gondolkodjunk!” – Béla, az igazgató
„Józsi lesz, legalább nem lesz olyan hülye, mint te” – Rozi
„Nincs az a nehéz munka, ami nem érné meg, ha eredménye van” – Béla, tanácselnök
„Túltoltuk, rátoltuk, túltoltuk, rátótiak, túltoltuk” – Béla, tanácselnök
Köszönöm az olvasást.
Írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás: Magyar Néprajzi lexikon
