Herendi Porcelángyár

Herendi Porcelángyár

A porcelángyártás Magyarországon nem előzmény nélküli. A krónikák szerint már a XV. század végén működött Mátyás király budavári majolikagyártó műhelye, amely szülőhazája – Olaszország – után első volt Európában. A nagy jövő előtt álló magyar kerámiaművészet fejlődését megállította a másfél évszázados török uralom, s az csak a XVII. század elejétől kezd újraéledni. Veszprém megye területén a XIX. század elején (Pápán, Városlődön, Herenden és Bakonybélben) dunántúli kerámiaközpontok alakultak ki. Ez szolgálhatott a herendi manufaktúra létrejöttének alapjául.

A XVI – XVII. századi európai kerámia fejlődésére természetesen nagy hatással volt az évezredes múltú, méregdrága kínai porcelán megjelenése. Keresték a gyártás féltve őrzött titkait, amihez a véletlen vezetett. Egy Böttger nevű alkimista arany helyett egy bizonyos fajta agyag megolvasztásakor a rátalált a porcelán előállításának módjára.

Ezután a szász fejedelem berendezte Európa első porcelángyárát. A kínai és a meisseni porcelán egyeduralma azonban rövid időn belül megtört. Császári és királyi alapítású gyárak létesültek Bécsben, Berlinben, Szentpéterváron. Magyarországon pedig a XIX. század fordulóján további (Pápán, Városlődön, Hollóházán) fajansz- és kőedénygyárak kezdték meg működésüket.

Herendi porcelángyár története

Stingl Vince, mint kártyafestő 1814-ben Pápán kezdte pályafutását, öt év múlva a tatai kőedénygyárban műszaki vezető volt, 1825-ben viszont már Herenden bukkan fel. A porcelángyártást Bécsben tanulta. Az üzeméhez szükséges fát, “kövérföldet”, homokot egy – 1827-ből származó okirat szerint – a (Város)Lőd melletti Csehbányáról, Alsóerdőről és Kislődről kellett beszereznie. A gyárépület alapjául szolgáló kúriához egy malom is tartozott, amiből masszamalom lett. Stingl herendi ténykedését 1826-1839 között állandó tőkehiány, kölcsönfelvétel, anyagbeszerzési, szállítási gondok kísérték. Az állandó anyagi nehézségek miatt a fennmaradásért küzdő gyárba nehéz volt jó szakmunkást szerezni. A Stingl-féle gyár létszámáról, üzemi életéről mindmáig nem került elő pontos és részletes adat, de tudható, hogy a porcelángyártási kísérletei sikerre vezettek. Közben a Szepességből, egy feltehetően habán származású, Pullmann nevű edényes is csatlakozott hozzá, aki a kísérletek mellett biztosította az üzem működésének folyamatosságát.

A pápai keménycserépgyár bérlőjeként Fischer Mór 1839-ben komoly tőkével betársult Stingl Vince herendi műhelyébe, amelynek 1840-től egyedüli tulajdonosa lett. Ekkor 54 főt alkalmazott, köztük külföldi porcelánfestőket is.

Fischer figyelme Bécs felé fordult, a konkurenciától tanult. Technikai és művészi tekintetben is követte a bécsi gyártmányokat. A sikeres szereplést további befektetések, a meisseni rendszerű kemence üzembe állítása, a termelés növelése követte volna, ám 1843. március 18-án tűz ütött ki a gyárban. A károk helyreállításával párhuzamosan a termelést folytatták, és Fischer még ebben az évben ismét részt vett az országos kiállításon. Maga Kossuth Lajos adta át kedvelt herendi gyárának az aranyérmet.

A külső piac meghódítására készülő Fischer világosan látta, hogy arra csakis igényes termékekkel, a nagy múltú európai porcelángyárak stílusának követésével van esélye. Pazar forma és díszítésmód honosodott meg a gyárban, ez volt az első lépés a világhódító úton. Különösen a meisseni gyár hatása érvényesült (nem csak Herenden, Európa többi porcelángyárában is). Azóta is ott találjuk étkészleteinek, edényeinek fonatos, reliefes díszítési módját, középen a jellegzetes meisseni csokorral. A fedők fogóján a fél citrom, az eper, a rózsa, a fülek gyökérszerű ágacskáiig érdekes kombinációkban ma is láthatóak.

Herend porcelánfestői szívesen vették át Meissen tarkatollú madárkáit, míg a Rotschild-mintasor 12 színes madara inkább franciás ízlést mutat. Néha leegyszerűsítették, egyes motívumait kiemelték, így született az Apponyi-minta, amely ma is a gyár legkeresettebb dekorjai közé tartozik (maga a minta eredetileg Indiából származott).

Bécsi formák elevenednek meg az empire vázákon, amelyek az eredeti minták számos változatát inspirálták. A petrezselyemminta is innen származik, ami Ferenc Józsefnek volt a kedvence. Az Alt Wien porcelángyár megszűnése után Ferenc József a bécsi gyár mintáit és modelljeit átadta a herendi gyárnak

Nagy sikerrel szerepeltek a herendi porcelánok az 1851-es londoni világkiállításon. Ekkor rendelte meg Viktória királynő az azóta is az ő nevét viselő lepkés, virágos mintájú “Queen Victoria” készletet. Vevői között szerepelt Ferenc József, a perzsa sah vagy a Rothschild család.

1873-ban Bécsben nyílt újabb világkiállítás, ahol Herend ismét aranyérmes volt, de az általános világválság már nem kerülte el a gyárat sem. Mivel Fischer elsősorban a művészi teljesítményre ügyelt, nem törődött eléggé az értékesítéssel, nem épített ki egy olyan üzlethálózatot, amivel a gyár termelését bővíthetővé tette volna. Miután a tulajdonos nem kapott ekkor még sem állami, sem megyei segítséget, 1874-ben a gyár csődöt jelentett, s bár ezt két év múlva feloldották, Fischernek visszavonult. Fiai tömeggyártással próbálkoztak, nem sok sikerrel.

Ekkor az állam avatkozott közbe, előbb megvásárolta a gyárat, majd 1884-ben eladta a Herendi Porcelángyár Rt. néven megalakult részvénytársaságnak. Ekkorra már a korábbi megrendelő arisztokrata réteg is elvékonyodott, és az olcsóbb cseh porcelán immár a nemzetközi piacról is kiszorította Herendet. Ezért határoztak úgy az új igazgatók, hogy a porcelán mellett fajanszot és kőedényt is gyártanak, ami biztosíthatja a porcelánmanufaktúra működtetését. De a herendi minták háttérbe szorulása és a szakszerűtlen vezetés miatt a részvénytársaság is csődbe ment. Ismét az állam lépett közbe, és 1896-ban felkínálta a gyárat Farkasházy Fischer Jenőnek, Fischer Mór unokájának, aki az akkor már csak 80 ezer forint értékű gyárat 5 ezer forintért vette meg, és további 80 ezer forint kamatmentes hitelből korszerűsítette. A régi japán, kínai, meisseni, bécsi mintákat használta fel a termelés elindításánál, és az értékesítési problémák elkerülése érdekében kizárólag megrendelésre dolgozott. Az új mintákhoz a legrégibb herendi darabok formáit használta fel, de hatott rá a szecesszió is. Új technikákat alkalmaztak (máz alatti festés, kristályos máztechnika, a tárgyakon plasztikusan alkalmazott növényi és ornamentális díszítés). Nagy sikert aratott az új darabokkal az 1900. évi párizsi világkiállításon, majd az 1900-1901 évek fordulóján a szentpétervári kerámiakiállításon aranyérmet nyert.

1911-ben a torinói kiállításon ismét aranyéremmel díjazták Herend termékeit, de a háború kitörését követően a kereslet minimálisra csökkent, sőt 1916-1920 között az égetés is szünetelt.

.

Az első világháború után jelentősen lecsökkent nyersanyagbázison és beszűkült kereskedelmi lehetőségekkel kezdődött meg a magyar gazdaság és Herend újjászerveződése. 1920-ban ugyan megindult a termelés, de 1923-ban mindössze 23 fővel dolgozott az üzem. Ez évben újból részvénytársasággá alakult a gyár, részvényeinek felét bankok szerezték meg és szanálták a gyárat. Új munkáslakásokat építettek, új szakembereket szerződtettek, újjászervezték az ipartanonc-iskolát, évente 44 festőt és korongost képeztek.

A gyárat végül mégiscsak a művészi kvalitásai mentették meg – méghozzá egy új műfaj bevezetésével! 1925-től Herenden elkezdték gyártani a kisplasztikákat és a népies, művészi figurákat (Telcs Ede, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Bory Jenő ismert figurái nagy sikert arattak). A harmincas évektől Herend újra régi fényével ragyogott a nemzetközi kiállításokon.

A második világháború pusztítása elkerülte a gyárat, amely így csak néhány hónapig volt zárva. A véletlennek köszönhető, hogy az ötvenes években a művészeti vonalat erősítették a gyárban (Rákosi Mátyás felesége porcelánművész volt, aki kedvelte a távol-keleti hatásokat az antik porcelánokon).

A XX. század második felében a herendi márka újabb földrészeken hódított: Ausztrália, Bahama-szigetek, és a Szovjetunió felé irányuló exporttal. Az 1993-ban privatizált Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. 75 százaléka a helyi MRP szervezet, a dolgozók és a nyugdíjasok tulajdonában van, a fennmaradó 25 százalék pedig az államé.

szerk.: Cseke Ibolya CsIbi

forrás:

Balla Gabriella 2003: A Herendi Porcelánmanufaktúra története

Layer Károly 1921: A Herendi porcelángyár története

Sikota Győző 1970: A Herendi Porcelán

Szűts István Gergely 2011: A műhelytől a szalonig

Fischer Mór hivatalos honlapja

Herendi porcelángyár honlapja

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *