SumidaCsikóbőrös kulacs
Elődeink számára fontos eszközként szolgált, mivel a magyar ember mindig is szerette a bort, annak tárolására, kínálására pedig megfelelő edény dukált, ez volt a díszes kulacs.
A fakulacs vagy csutora elsősorban szállításra szolgáló ivóedény volt, bort, vagy pálinkát tartottak benne, de ünnepi alkalmakkor az asztalok díszeként is szolgált, minden társadalmi réteg képviselői használták. A rangbéli különbség csak abban mutatkozott meg, hogy míg a szegényebbeknek egyszerűbb, a gazdagabbaknak díszesebb kulacs jutott.
Dunántúlon és a Felvidéken nevezték csutorának, az Alföldön és Erdélyben pedig kulacsnak.
Típusa szerint volt hordozható, korong, lapos vagy domború alakú, rövid nyakú faedény, a nyakán átfűzött bőr, zsinór, vagy madzag vállszíjjal. Az asztali típus ugyanilyen formájú, de kerek talpú volt, hogy megálljon.
A hadi célok mellett legfőképpen a pásztorok, úton járók és fuvarosok vették hasznát.
Hazánkban a XVIII. században terjedt el szélesebb körben, amikor az osztrák–magyar hadsereg ivóedényként használta. Gyakran hord szíj is tartozott hozzá. Egyik különleges fajtája volt a betyárcsutora, amely belül 2–4 rekeszre volt felosztva a különböző italok számára, a száján pedig egy forgatható csap segítségével lehetett kiválasztani, hogy tulajdonosa melyik rekeszből szándékozott inni.
Készítésének módja
A legnevezetesebb csutorakészítő céh a XVIII. század elejétől Veszprémben működött, mely sikerét két körülménynek köszönhette. Egyrészt a közeli, nyersanyagot biztosító bakonyi erdőknek és a felvevőpiacnak számító balatoni bortermelő vidéknek. Nemcsak pozitív tényezők kedveztek azonban neki, hanem a napóleoni és a porosz-orosz-osztrák-olasz háborúk is, amikor a hadi csutora keresett tároló- és szállítóedény lett. Erdélyben Brassó vált a kulacskészítők híres központjává. Mindkét helyen juhar- és diófát használtak a készítéshez, de a törzstiszteknek, főnemeseknek tiszafa dukált.
Az esztergályozásra alkalmas fát sokszor maguk a mesterek vágták ki a legényeikkel, majd a rönköt a kulacs méretének megfelelő darabokra szabdalták. A szabad levegőn több hónapon át szárították, majd lábbal hajtós esztergába helyezték. Itt először a külsejét alakították korong alakúra, ezután kotrással, vésővel az oldalán vágott nyíláson át a belsejét esztergálták ki. Ezt követően szájnyílást vágtak az edényre, majd az oldalát pontosan illeszkedő fakoronggal zárták le, hogy a folyadékot jól tartsa. A belsejét olvasztott viasszal vagy gyantával öntötték ki, aztán a nyak, a kupa és a lábak kialakítása következett, a külsejét pedig kifaragták.
A kulacs vagy csutora nemcsak fából készülhetett, hanem fémből, kerámiából, agyagból is.
A debreceni csikóbőrös kulacs
A kulacskészítés Debrecenben több száz éves múltra tekint vissza. A debreceni csikóbőrös kulacs elkészítése különleges szakmai ismereteket igényelt. A fából készült italtároló edényt szőrével kifelé fordított csikóbőrrel vonták be. Csokonai Vitéz Mihály: “Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz” című költeménye jelentős mértékben hozzájárult népszerűvé válásához
„Drága kincsem, galambocskám, csikóbőrös kulacsocskám”
A csikóbőrös kulacs a magyar népművészet egyik legemblematikusabb tárgya, amelynek elkészítéséhez több szakma együttműködése szükségeltetik (csutorások, esztergályosok, szíjgyártók). A fában tartott italok hagyománya valószínűleg a középkorra nyúlik vissza. A kulacsot azért vonták be bőrrel, hogy tovább megtartsa a bele töltött ital hűvösségét. Érdekessége, hogy míg a többi pásztorművészeti tárgyat maguk a pásztorok készítették, addig a kulacsokat mindig mesteremberektől rendelték, a mívesebb, díszesebb darabokat legtöbbször a gazda rendelte a számadója számára, vagy a város készíttette a számadóinak. Debrecenben a szíjgyártók készítették a gyakran míves, vágott sallangokkal díszített kulacsokat. A különleges darabokhoz pávatollat is felhasználtak.
A XX. században a debreceni csikóbőrös kulacs legkiválóbb megformálója Varga Dezső volt, aki 1958-ban megkapta a népi iparművész, 1966-ban a népművészet mestere címet. Kulacsain a középdísz, a rózsa sallangkötéssel, “szironyozással (a különböző bőrök egymásra helyezésével) készült. Erőteljes fekete-piros és barna színeket használt. A két oldalán elhelyezkedő sallangdíszítés, az úgynevezett vágott vagy varrott sallang mindig összhangban volt a rózsa díszítőelemeivel. A díszítőelemek alkalmazásánál mindig harmóniára törekedett, megőrizve a hagyományos formát, színhasználatot, motívumokat. Az általa készített kulacsok elmaradhatatlan tárgyai voltak a hazai és a külföldi kiállításoknak, magas rangú vendégek látogatásakor az ő csikóbőrös kulacsait ajándékozták.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*Iparművészet Budapest, 1983.
*Élő Népművészet Hajdú-Bihar megyében I.
A népművészet Mesterei Debrecen, 2002.
