SumidaMiskakancsó
Miskakancsó egyedülálló jelenség a kultúránkban és bizonyos értelemben az európai kultúrában is. Jóllehet az emberábrázolás nagyon ősi, stilizált emberalakok számos esetben találhatóak a régi használati tárgyakon, mégsem alakultak ki ezek állandó ismertetőjegyei, úgy, mint a miskakancsó esetében.
Ez az edényforma a közép-tiszai és az alföldi műhelyek specialitása volt. A legkorábbi ismert miskakancsó 1828-ból datált, de a készítés helye még nincs feltüntetve rajta. 1833-ból azonban már olyan tárgy is van, amelyen a dátum mellett a készítési hely is szerepel: készült „Mező Csáth városában”. A legtöbb miskakancsó a XIX. sz. ’40-es, ’50-es éveiben készült, majdnem kivétel nélkül katonát ábrázol csákóval a fején, öltözetén gazdag sujtással és gombokkal. A két sujtássor között, középen látható a plasztikusan kialakított, tekeredő kígyó. A testen előfordul még karcolt, geometrikus díszítmény és írókás vagy karcolt felirat: évszám és szöveg.
A süveg alkotja az edény száját és a kiöntőjét, amely összenyomott és lappal fedett úgy, hogy csak kerek nyílás marad rajta. Egyetlen függőleges füle van a felirat rendszerint ez alatt van. A díszítmények elrendezése minden darabon más és más.
Legművészibbek a neves csáti mesternek, Rajczy Mihálynak a munkái. A magyar fazekasközpontok közül Mezőcsáton, Tiszafüreden és Mezőtúron készítettek miskakancsót, de elvétve Debrecenben és Hódmezővásárhelyen. A legtöbbet és legnevezetesebbeket azonban Mezőcsáton, ugyanis a többi központban együttvéve nem készült annyi, mint ott.
Nevének eredete
Szent Mihály kántora, másként szentmihályi kántor volt a neve az évnegyedet jelző őszi céh-összejövetelnek, ünnepségeknek, ahol nem maradt el az áldomás sem. A szép mázú, ember formájú céhkancsónak ezért adhatták a mihók, miska nevet, amely azután bormérők, borivók, fazekasok között is általánossá vált.
Miért került kígyó a miskakancsóra?
Domború formában kígyó vagy erdei sikló látható a legtöbb kancsó oldalán. Ennek a szimbolikája, az évenként vedlő kígyó, amely a megújulást, az örök életet és az egészséget jelenti, összekapcsolódott a megszentelt, megáldott bor szakrális erejével. Azoknál a házaknál, ahol beteg volt, miskakancsóban vitték a szentelt bort, amely ilyen értelemben a gyógyulás áldását jelentette – és ezt erősítette fel a kígyó attribútum is ugyanezzel a jelentés tartalommal.
A kígyó-kultusznak ezenkívül is széles használatkörét ismeri a néprajz, például a pásztorok tárgyainál.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia. Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest, 1953.
*Kresz Mária: Magyar fazekasművészet. Corvina Kiadó, Budapest, 1991.
*Magyar Néprajzi Múzeum
*Néprajzi Lexikon
