SumidaFEHÉRGYÁSZ
A régi időkben a fehér szín, a kender- és lenvászon leplek természetes sárgásfehér, vagy fehérített színe a gyász színe volt, mely egyben a lélek tisztaságát, ártatlanságát jelképezte, ezért vált az egyházi hierarchia csúcsán álló pápa színévé is. Ebben az értelmezésben kapott helyet később a fehér szín, ahol a halál jelképe is a „fehér asszony” volt. Nyomokban Európa más népeinél is sokáig szokásban volt, hogy a gyermekeket, hajadonokat, fiatalasszonyokat fehérbe öltözve gyászolták.
A fehér gyászviselet szokása egyes feltételezések szerint egészen a népvándorlások koráig – honfoglaló eleinkig – visszanyúlik, az azonban biztosnak látszik, hogy a középkor folyamán még általánosan elterjedt volt, legfőképp hazánkban, de Európa más területein is. Később vette át ezt a jelentéstartalmat a fekete. Így tehát nem is csoda, hogy a fehér gyászviselet mára már – sajnálatos módon – kihalt, csak néhány elzárt vidéken maradt fenn – így az Ormánságban, Csökölyön, vagy a Sárköz vidékén, de ezeken a területeken is csupán néhány hagyománytisztelő idős ember ápolja ezt a szokást.
Az asszonyok, ahogy idősödtek, egyre inkább elhagyták a fiatalabb korukban használt színeket, végül már csak fehérben jártak. Bátky Zsigmond gyűjtése szerint az 1800-as években még a Sárközben, Hetésen is általánosan használt volt a gyász színére a fehér szín. A Bőközben például gyász esetén a fiatalasszonyok is fehérre cserélték le színes főkötőiket, pruszlikjaikat, kötényeiket, és csak a férfiak kalapja maradhatott fekete színű. Ez az általános fehér gyász szín emlékként a Torockói asszonyok fehér öltözetében máig fennmaradt.
Ugyancsak a fehér gyász egyik hazai változata a természetes színű, fehérítetlen vásznak mellett a sáfránnyal sárgított vászonruha is, mely a Dél Dunántúlon, Csökölyön még a XX. század közepén is szokásban volt. Az itteni gyászruha fehér lenvászonból – a finom gyolcstól a durva vászonig – készült, lehetőleg minél egyszerűbb kivitelben. A nők ruha együttese szűkebb ingből; bő, bokáig érő felső szoknyából; valamint nagy, vállra bomló fejkendőből állt. Mindezeket fodrokkal és kézzel vert csipkeszegélyekkel díszítették. A férfiak bő szárú nadrágot és bő ujjú, T szabású inget viseltek, melynek egyedüli díszítőelemei a betétcsíkok voltak. Az idős emberek ruháját, halotti ravatalát és a gyászruhát is sáfránnyal sárgították. Az ehhez szükséges sáfrányt a XV-XVI. században hazánkban is több helyen termesztették, később azonban már csak a felvidéki vándorárusok portékájaként juthatott hozzá a dunántúli parasztság. Érsekcsanádon ez a szokás még a XX. század elején is szokásban volt; itt még ekkor is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított halotti ruhába öltöztették az idős embereket.
Napjainkban eme ritka, magyar gyászszokást a végleges eltűnés veszélye fenyegeti. Reménykeltő azonban, hogy egyre többen felismerik ennek a páratlan hagyománynak az egyediségét s próbálják megőrizni a jövő nemzedékének.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás: mek.oszk.hu
Wikipédia
somogyiertekek.hu
