Megújul a Debreceni Református Kistemplom orgonája

Megújul a Debreceni Református Kistemplom orgonája

A sok viszontagságot megélt 140 éves hangszer 2018. karácsonyán fogja először hallatni eredeti szépségű hangját.

1861-ben özv. Auer Józsefné született Hoffer Zsuzsánna tízezer forintot adományozott új orgona felállítására a Kistemplomban azzal a kikötéssel, hogy a hangszert csak hazai mester építheti meg. A pályáztatás körüli bonyodalmak miatt azonban az egyháztanács csak a következő évben fogadja el a debreceni születésű, de akkor Nagyváradon élő Kiszel István első, később többször módosított tervét. Kiszelnek annyira fontos volt ez a megbízatás, hogy műhelyét is kész volt áttelepíteni szülővárosába. A munka elkezdését azonban további körülmények hátráltatták – a templom állaga olyannyira megromlott, hogy felmerült annak gondolata is, hogy lebontják, és helyére új templomot építenek (szerencsére erre az egyház nem rendelkezett elég anyagi forrással). Az ingoványos, laza debreceni talajon a masszív, boltozatos mennyezetű, eredetileg barokk (az 1876-os átalakítás következtében ma inkább neoromán jegyeket mutató) épület története során többször is megerősítésre szorult, és később is többször felvetődött az új templom építésének gondolata. A Piacz utca feltöltése következtében ma a templom padlózata két méterrel van az utcaszint alatt.) A megerősítési munkák befejezéséig, 1866-ig az orgonaépítés ügye háttérbe szorult. Kiszel ez idő alatt sem tétlenkedett, több kisebb vidéki orgona építése mellett újabb megbízást kapott a Nagytemplom orgonájának bővítésére és a főbejárat fölötti karzatról a szemben lévőre történő áthelyezésére. (Ezt a hangszert húsz évvel ezelőtt Sepsy Károly tervei alapján modernizálták, és a

Művészetek Palotája orgonájának elkészültéig Magyarország legjobb koncertorgonájának számított.) Az orgonaépítészet történetében szinte páratlan, hogy egy hangszer megépítése előtt a mestert tanulmányútra küldjék. Kiszellel ez megtörtént; a nagytemplomi orgona sikeres átépítéséért kapott 600 forint jutalmat az egyházközség megtoldotta egy kisebb összeggel abból a célból, hogy a készítő Nyugat-Európában tanulmányozhassa a legmodernebb hangszereket. Az utazásra azonban a Porosz- Francia háború miatt csak 1871 tavaszán-nyarán kerülhetett sor. Útja során Kiszel elsősorban a Nancy St. Epvre székesegyház orgonáját (ép. Joseph Merklin, 1867-69) és a genfi St.-Pierre katedrális orgonáját (ép. Merklin és Schütze, 1864-66) tekintette követendő

példának, és hazatérve elkészítette a három manuálos (billentyűsoros), 50 regiszteres (regiszter: laikus megközelítésben hangszín, sípsor; magyarul változat) grandiózus hangszer végleges tervét. Az orgonát 1875. októberének végén vehette használatba a gyülekezet, bár még ekkor sem volt teljesen kész – a hivatalos átvétel csak 1881-ben történik meg. (Az átvevő bizottság tagjai: Angster József pécsi orgonaépítő, valamint ifj. Szotyori Nagy Károly és Emmerth Antal debreceni zenetanárok.) Ezt Kiszel már nem érhette meg, 1880. november 6-án Budapesten elhunyt. A terv szerinti 50 regiszterből végül csak 46 valósult meg, a harmóniummű (4 regiszter) nem épült meg, de franciás karakterével és grandiózusságával az orgona így is akkor Magyarország legjobb hangszerének számított. Különlegessé tette az is, hogy hazánkban ezen az orgonán alkalmazták először a Barker emeltyűt. Ez a szerkezet igényel némi magyarázatot. A régebbi orgonákon húzólécekből és csuklókból (velatura)álló bonyolult szerkezet (traktura) közvetítette az orgonista kézmozdulatát („billentés”) a billentyűktől a sípok alatti szelepekig. Ez a legfeljebb 30-35 regiszteres barokk és klasszicista orgonák esetében megfelelő volt, a romantikus kor orgonaideálja azonban a szimfonikus zenekar hangzásának megközelítésére törekedett, és ehhez sok regiszterre (Európa legnagyobb, 233 regiszteres orgonája a passaui dómban áll, a szegedi dóm orgonája, amely hazánkban a legnagyobb, 126 regiszteres) és magasabb levegőnyomásra (szaknyelven: szél) volt szükség. Ez jelentősen megnövelte az orgonista fizikai terhelését, ezért az orgonaépítőknek új megoldásokon kellett gondolkodniuk a billentés megkönnyítésére. Ennek első eredménye a Barker-emeltyű, a mechanikába iktatott, kis kovácsfújtatóhoz hasonló alkatrész, amely a sípok megszólaltatásához amúgy is jelen lévő „szelet” használta fel az orgonista terhelésének csökkentésére. (Ezt később felváltották a tisztán pneumatikus, majd később elektromechanikus megoldások. Ma ismét a játékos és a hangszer között tökéletes kontaktust biztosító mechanikus trakturákat tartják ideálisnak az orgonisták és építők.) Kiszel a Barker emeltyűt csak a főműre (legalsó manuál) alkalmazta. A nagyszerű hangszer romlása sajnos hamar elkezdődött. Az egyháztanács az orgona karbantartásával a Kiszel tevékenységét tovább folytató Docsekál Józsefet bízta meg. Docsekál a munkát igen hanyagul végezte, sőt, sípokat vitt el az orgonából javítás ürügyén, amelyek soha többé nem kerültek vissza. Valószínűleg a hangszer szép hangzásának köszönhetően terjedt el az a városi legenda, miszerint a sípok anyagának magas az ezüsttartalma, ezért a fosztogatók is előszeretettel ritkították a sípanyagot. Később is gyakran megtörtént, hogy a javításokért az egyházközség az orgonából kiszerelt alkatrészekkel fizetett. Így az 1920-as évek elejére valamennyi nyelvregiszter (a nagy orgonák legértékesebb sípsorai) elnémult. A templom történetéhez tartozik, hogy 1907 áprilisában a várost sújtó szélvész ledöntötte a torony barokk hagymakupoláját. Nem építették újjá, helyette a torony négy sarkában körbástyaszerű alacsony fiatornyokat építettek. Ez a lapos tetős kialakítás a II. Világháború során tüzérségi lőállásként szolgált, ezért a templom a szövetséges bombázók „kedvelt” célpontja lett. Az épületet ugyan nem érte találat, de a közvetlen közelében felrobbant bombák légnyomása valamennyi nyílászárót megsemmisítette, hónapokra szabad utat engedve a fosztogatóknak. Ezen kívül a csaknem teljesen elpusztult tetőszerkezet miatti beázások is jelentős károkat okoztak az orgonában. 1956. április 30-án egy különös rongálás tovább rontotta a már így is romos, de még használható orgona állapotát. A tettes személye máig ismeretlen maradt, de minden jel arra mutat, hogy megfelelő hangszerismerettel rendelkezett.1962-től az orgona már csak a gyülekezeti ének kísérésére volt alkalmas. A teljes felújítás gondolata először 1974-ben vetődik fel, a szükséges anyagi forrás hiányában azonban a kétezres évek elejéig csak tervek és szakvélemények készülnek. 2003-ban az Aquincum Orgonagyár szakemberei megkezdik a hangszer bontását, a vállalkozás elleni csődeljárás azonban megakasztja a munkát, sőt, ismét eltűnik egy teljes regiszter, a romantikus orgonákra olyannyira jellemző Vox Humana (emberi énekhangot utánzó, kissé lebegő hangú kettős sípsor). A munka 2015-ben, a Reformáció Emlékbizottság által szorgalmazott állami támogatás birtokában vesz igazán lendületet. A feladatra Dr. Fekete Károly püspök (maga is kiváló orgonista) vezetésével nyolctagú Orgonabizottság alakul, amely Dr. Szabó Balázs szakértő orgonaművészt bízza meg a felújítási terv elkészítésével. Szabó a korábbi átalakítási, modernizálási terveket elvetve a historikus, az 1880-as állapotot helyreállító felújítás mellett dönt. A kivitelezést a fóti AerisOrgona Kft. végzi.

A sok viszontagságot megélt, hazánkban ma is egyedinek számító orgona újjászületése nagy nyeresége lesz az Európa Kulturális Fővárosa címre pályázó Debrecen zenei életének, hiszen a Nagytemplom barokkos karakterű orgonájától látótávolságra egy másik, a romantikus orgonairodalom autentikus megszólaltatására alkalmas koncertorgonával gazdagodik, a régi-új

hangszer pedig Dr. Karasszon Dezső orgonaművész, egyház-zenetörténész, ny. egyetemi tanár személyében gondos és értő „gazda” kezébe kerül.

Balku László

forrás:

– Fekete Károly – Szabó Balázs – Szakács György: Tiszántúl református orgonái. Tiszántúli Református Egyházkerület, Debrecen, 2018.

– https:// kistemplom.hu

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *