SumidaA kánai Bencés kolostor
November 6-án ugyanebben a rovatban közöltünk rövid ismertetőt a Kőérbereknek nevezett területen feltárt középkori faluról Kánáról. Most a falu birtokosának a kánai Bencés kolostornak a történetét foglaljuk össze.
A Kamaraerdő keleti nyúlványa által eltakart magaslaton álló (ma Balatoni út 148/4.) középkori kolostor romjaira csak 1889-ben figyeltek fel. Az addig elhagyatott vidéken csak az 1929-ben megépülő Balatoni műút kezdte nyaralótelkek vásárlására ösztönözni a városi polgárokat. A romépületet az új telektulajdonos bontani kezdte és köveit — értékes faragványait is — a vasútnál értékesítette. Már csaknem a végére járt, midőn hozzáértő emberek tudomására jutott a dolog, akik megállapították, hogy egy „románkori szentegyház és klastrom” maradványairól van szó. A romok iránt megnyilvánuló nagy érdeklődés ellenére csaknem száz évnek kellett eltelnie, hogy egy újabb veszély megelőzése érdekében, 1981-ben elkezdjük a régészeti feltárást, amely 1989-ben, a százéves évfordulón fejeződött be. A veszélyhelyzetet a divatossá vált hétvégi telkek szaporodása jelentette. A feltárást a főváros történetének régészeti kutatására hivatott Budapesti Történeti Múzeum végezte.
Az épületmaradványokon végzett régészeti megfigyelés, a tárgyi emlékek és az időközben megtalált, erre az objektumra vonatkozó történeti adatok egyértelművé tették, hogy a Kánai apátságról van szó. Az apátságot nagy valószínűséggel a II. Géza (1141-1162) legszűkebb környezetéhez tartozó főúr, Apa alapította, akiről 1148-58 között vannak adatok és aki 1157-58- ban a bán magas tisztét töltötte be Az ásatások kiderítették, hogy a templom építése megelőzte a kolostor alapítását .
A kolostor a bencés rendé volt, de semmilyen forrás alapján nem azonosítható, hogy ki volt a a kolostor patrocíniuma,védőszentje, s ebben a kérdésben a csillagászati vizsgálat sem járt eredménnyel. Erre azért volt szükség, mert a középkori templomok többsége „keletelt”, vagyis szentélyének irányát, a hossztengelyt felszentelése napján, a védőszent ünnepén a felkelő naphoz tájolják. A hossztengely irányának pontos meghatározása így hozzásegíthet a védőszent azonosításához.
A templom egyhajósnak épült, homlokzata mellett egy toronnyal és félköríves szentéllyel. Kicsi volt ugyan, ám igényesen épített, belsejében is egyszerű kőfaragványokkal díszített. A hajó nyugati végződésénél kegyúri karzat mutatja a földesúrnak és családjának biztosított helyet, ahová a torony csigalépcsője vezetett fel. A templomból az alapfalon kívül csekélyszámú román faragvány és a kegyúri karzat egyik pillérének helyén a lábazat maradt fenn. Ez utóbbit annak köszönhetjük, hogy fölé 1872-ben egy térképészeti pontot, egy vasasztalt rögzítettek.
A templom körül a temető nagy kiterjedésű. A halottakat a magyar népesség kereszténnyé válásának e korai időszakában már minden melléklet nélkül temették el. Pogány szokásaikról tehát leszoktak, ám a régész késői kutatásánál a temetkezések időpontjának megállapításához ezzel nem nyújtottak segítséget. Egy véletlenül elveszített 1172-1178 között vert velencei pénzérme azonban mégis előkerült.
A temető déli oldala mellett a templommal egykorú kicsi kőépület állott, amely e várostól távoli vidéki környezetben ritka jelenség, és csakis a főúri birtok valamely célját szolgálhatta. Ebből a kis épületből csak a pince maradt meg. Magát, a föld színe fölé emelkedő részt még a középkorban, a kolostor egyik nagy épületének emelésekor elbontották.
A régészeti maradványokból arra lehet következtetni, hogy az apátság megalapítása után csak egyetlen épületszárnyból álló, mindössze 19 m hosszú kolostor épült a templomszentély déli oldala mellé. Ennek földszintjén mindössze két helyiség: egy káptalanterem és egy nagy, fűthető
étkezőhelyiség (refectorium) épült, amelynek föltehetően az emeletén lehettek a hálóhelyiségek. Ennek a korai épületnek a fűtőberendezése (hypocaustum) maradt meg. A három épületszárnyból álló nagyméretű (30 x 30 m) kolostorépület csak jóval később, a XIII. században épült fel, és építése csak a XIV. század elején fejeződött be. Ez az épület ráépült a temetőre, a régi sírok fölé. Jóval nagyobb volt, mint a templom, amelyet ekkor nem építettek újjá, csupán egy keskeny, északi kápolnával bővítettek. E kápolnát alapos okokból sírkápolnának tekinthetjük, melyet az alapító tiszteletére utódai emeltek, s ahová sírját, korábbi helyéről áthelyezték. (Korábban a templom tengelyében a diadalív előtt volt található.).
Az oklevelek jóvoltából az alapító Apa bán utódait ükunokáinak személyéig ismerjük, és sorsukat a XIII. század végéig kísérni tudjuk. Ükunokái, a Kaplony nembéli Jákó és András is a királynál kegyben álló, vitéz harcosok voltak. A templomhajóban és a kegyúri karzat alatt eltemetett holtakban a család tagjait véljük felismerni, akik közül egy még a XV. század elején temetkezett ide. A sírban talált, Zsigmond korabeli pénzérme tanúskodik erről. A leszármazottak azonban már e helytől távol éltek, Ung és Zemplén megyében voltak birtokosok és töltöttek be magas tisztségeket. Lehetséges, hogy a XV. század második felében már nem sokat törődtek a kolostorukkal.
A kolostor épületeiben sok a rendhagyó elem. Minden kolostorhoz tartozik egy nagy pince, amely általában a nyugati épület-szárny alatt helyezkedik el. Itt a kolostor épületszárnyai alatt nem találtunk pincét. Ez egy nagy, különálló épületben kapott helyet, mely nem csupán hosszú, de emeletes építmény is lehetett: egyik végében ugyanis lépcsőház nyomaira leltünk.
Apa bán földet is adományozott egyházának, amelyen szőlőültetvény volt, és amelyet a XIII. században elfoglaltak azok a szászok, akik ugyancsak II. Géza idejében települtek Kelenföldre. A szerzetesek visszaperelték tulajdonukat, de ezután bérbe adták a pesti németeknek. Vélhetően az e bérlet fejében kapott bor hordói álltak a nagy épület tágas pincéjében. Egy cserépből készült lepárló készülék kis töredéke is mutatja, hogy a bor egy részéből párlat készült. Az „aqua vitae” a középkorban orvosság volt.
A XV. század végére a szerzetesség már megfogyott, talán el is tűnt a kolostorból. Egy kis adatból úgy tűnik, hogy a kolostorépület a budai plébános gondnoksága alatt állhatott. Egy tűzről is tudunk, amely az épületet annyira elpusztította, hogy alapjaiból kellett újjáépíteni. Ekkor azonban már déli szárnya nélkül épült fel és különálló, nagypincés építménye sem született újjá. Mindebből arra következtethetünk, hogy a XVI. század elején már nem szerzetesek lakták, hanem csak gazdasági rendeltetésű majorság lehetett.
A török hódoltság idejéből lelet nem került elő, így tehát a török időkben a hely valószínűleg lakatlan lehetett. Az épület ekkor indult pusztulásnak. Gyanúnk szerint már tervszerű lebontása előtt is kőbányának használták, hatalmas törmeléktömeg tölti ugyanis ki az épület belsejét. Padlózatát is felszedték. E törmelék nagy része a feltárások után is a helyén maradt, vagy pedig, miután a kutatóárkokból kilapátolták, az elszállításhoz szükséges pénz híján másutt halmozódott föl. Az alaprajzot és ezzel együtt a kolostor történetét azonban sikerült felderíteni.
A középkori bencés kolostor romjai méltatlanul feledésbe merültek. Szemben más Budapest környéki középkori emlékekkel (mint a solymári Szarka-vár, vagy az érdi Kutyavár), úgy tűnik, itt elmaradt az állagmegóvás.
December elsején elindultunk megnézni, jelenleg milyen állapotban is lehetnek az épületmaradványok. Elérve a hétvégi telkek közötti sikátor végét elérkeztünk célterülethez. Ez tulajdonképpen a Tétényi fennsík északkeleti sarka, lent, a lejtő aljában már a régi Balatoni úti nagy kanyar húzódik, szemben a Panoráma étteremmel. Nos, kellemes meglepetésben volt részünk, a környéken nem találtunk odahordott szemetet, néhány szélfútta nejlonzacskótól eltekintve nem szemetesebb a környék, mint bármelyik városközeli kirándulóhely. Valószínűleg rendszeres időközönként begyűjti azokat valamilyen helyi kezdeményezés.
A területet erősen benőtte a ritkás sarjerdő, nagyobb fa csak elvétve látható tekintettel arra, hogy nagyon vékony a termőtalaj réteg. mivel már december van a talajt mindenütt avar borítja, így a falmaradványok nyomára a köveken látható moha és az azokon megtelepedett borostyán segítségével bukkantunk. Igyekeztünk nem a romokra lépni, ahogy körbejártuk a helyet. Néhány hely kivételével a falmaradványok nem emelkednek ki a talajszintből. Laikus számára ezek nehezen értelmezhetők, a Gyürki Katalin által készített alaprajz segítségével az épületegyüttes délkeleti sarkában egy pincerészt véltünk beazonosítani és talán egy feljáró kezdő lépcsőjét.
A fekete fehér képek Gyürki Katalin mellékletei, a színes képek pedig a jelenlegi állapotokat mutatják, saját készítésű fotók.
írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás: H.Gyürki Katalin Régészeti emlékek Budapest XI. kerületében Etele Helytörténeti Kör 1993.
