“NEONFÉNYES BUDAPEST

“NEONFÉNYES BUDAPEST…” avagy a közvilágításunk rövid története

A sötét utcákon közlekedni igazán bátor dolog volt a régi idők embereinek. A rablók, a bokatörő gödrök, az ablakokon kiöntött szemét és szennyvíz mind-mind veszélyeztették a kései órákon hazabotorkálók testi épségét. Így aztán teljesen érthető, hogy a közvilágítás gondolata már évszázadokkal ezelőtt felmerült a jómódú településeken. Ismereteink szerint az első – mai értelemben közvilágításnak tekinthető – rendszeres utcai világítást 1558-ban valósították meg Párizsban. Hazánkban ekkor, a török uralom idején azonban egészen más problémák foglalták le az embereket, szóba sem jöhetett az utcai közvilágítás.

Itthon jóval később, 1777. november 9-én gyújtották meg Budán is az első utcai lámpát. Primitív olajmécses volt ez, bádog házzal, kócból sodrott kanóccal, és gyenge fénnyel, de segített elindítani Buda “karrierjét”. Pesten még később, 1790. január elsején indult az olajlámpásos közvilágítás.

A kőolaj megjelenése után 1864-ben Pesten is alkalmaztak már petróleumlámpát olyan lámpatestekkel, amilyenek még ma is láthatók, például a Budai Várban és Óbudán.

162 évvel ezelőtt 1856. december 24-én, szenteste gyulladtak ki az első gázlámpák Budapesten. Annyi más mellett a gázvilágítást is az ipari forradalomnak köszönhetjük.

Gróf Széchenyi István 1815-ben Londonban találkozott a gázvilágítás csodájával, s szó szerint élete kockáztatásával csempészett ki egy gázfejlesztő berendezést. (Az exportot a brit hatóságok halálbüntetés terhe mellett tiltották.) A leleményes gróf azt tervezte, hogy Nagycenken bevezeti a gázvilágítást, de azt csak 1840-ben mutatta be, bár vélhetően már korábban is működött.

Pesten és Budán 1777-től létezett közvilágítás, ám hiába volt a repceolaj lámpák fénye gyenge, a városok tanácsai sokáig elutasították a gázvilágítás bevezetését. Első alkalommal 1816. június 5-én Tehel Lajos, a Nemzeti Múzeum természettárának őre világította meg gázzal az akkori múzeumépület homlokzatát. “Nagy számú nép bámulta e hazánkban legelső és jól sikerült tüneményt” – írták az eseményről.

Pestre Maier, Kapferer és Stefani hozták be a gázközvilágítást 1850-ben. Cégük, kizárólagos jogot kapott a várostól s 1855-ben a Lóvásár (ma II.János Pál pápa/Köztársaság) téren megépítette első gázgyárát, a Légszeszgyárat. Az itt előállított gázt jórészt közvilágítási célokra használták, az első gázlámpák 1856 végén gyulladtak ki a Belső Kerepesi (Rákóczi) úton és a Bel- és Lipótváros utcáiban és középületeiben. A közterületek megvilágítására 838 lámpát szereltek fel, lakásokban, üzletekben és irodákban 9148 világított. (A Gázművek Légszesz utcai telepének sarkán emléktábla hirdeti ezt az eseményt.)

A gázgyárakat a főváros 1910-ben vette át, s létrejött a Székesfővárosi Gázművek, 1918-ra a hálózat 800 kilométeres, a fogyasztás 105 millió köbméteres volt. A belső kerületek ellátása szinte teljesnek nevezhető, a peremterületek hálózata azonban – Újpestet kivéve, mert ott ezzel egy időben már önálló rendszert üzemeltettek – kicsi maradt. A gázlámpák fényét növelte az 1885-ben feltalált Auer-égő, amelynél egy izzó háló világít, nem a gáz. A villanylámpa megjelenése dacára sok utcát még az 1930-40-es években is gázzal világítottak. 1948-ban a dél-zalai földgáz eljutott Budapestre, erősen növelve a gázfelhasználást, s a Margitszigeten és a Várban ma is égnek hangulatos gázlámpák.

Az első utcai elektromos közvilágítás a New York-i Broadway-on 1880-ban létesült Brush ívlámpákkal, és egy évvel később, azaz 1881-ben, a trónörököspár látogatása idején már Budapesten is 36 ívlámpával működött villamos közvilágítás. Igaz csak ideiglenesen, de annál nagyobb sikere volt!

Míg Európa nagyvárosaiban 1882-ben egymás után épültek a rendszeres üzemű villamos ívlámpa közvilágítási rendszerek – Magyarország akkori területén például 1884-ben Temesvárott – Budapesten csak 1909-ben sikerült elhatározásra jutnia a Fővárosi Tanács közgyűlésének. Ráadásul ekkor is csak a BÁV Rt., a Budapesti Általános Villamossági Részvénytársaság vezetőinek felajánlása miatt.

A cég ugyanis vállalkozott arra, hogy saját költségén a mai Rákóczi útnak a Kis- és Nagykörút közötti szakaszán felszerel és működtet 38 darab kísérleti lámpát. Mivel e megoldás ellen már anyagi kifogást sem lehetett emelni, így 1909. április 8-án üzembe helyezték a “kísérleti szakaszt”.

E lámpák 9 méter fénypontmagasságú, öntöttvas kandelábereken elhelyezett, 37 V-os, Siemens gyártmányú, egyenáramú ívlámpák voltak. A lámpák ki-be kapcsolása kézzel történt, így minden hatodik kandeláberben kapcsolótábla volt.

A villamos közvilágításnak nagy sikere volt, így 1912-ig tovább bővítették a lámpasort az Andrássy úton, a Nagykörúton (a Nyugati Pályaudvar és a Boráros tér között), az Eskü úton (ma Szabadsajtó út), a Kossuth Lajos utcában, és a Városligetben.

A konkurencia, a Magyar Villamossági Részvénytársulat persze nem nézte jó szemmel a BÁV Rt. terjeszkedését. A Fővárosi Tanácshoz újabb felajánlás érkezett. Ezúttal az MV Rt javasolta egy újabb kísérleti szakasz építését. A közgyűlés pedig vette a lapot, és Budapest profitálhatott a két cég rivalizálásából, újabb villamos közvilágítási szakasz épült a Lipót (ma Szent István) körúton. Az MV Rt. a Ganz Villamossági Rt. ívlámpáit használta, és 110V-os egyenáram helyett, 200V-os váltakozó áramú hálózatot épített ki. Biztos, ami biztos, ne legyen összekapcsolható a két rendszer. A siker ekkor sem maradhatott el, és még ugyanabban az évben hasonló lámpákat szerelt fel az MV Rt. a Váczi körúton, a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton, és a Kiskörúton.

Ezzel egyidőben Újpesten is (akkor még nem tartozott a fővároshoz) nagyszabású fejlesztés folyt, 1912-ben már 1800 darab 52,5W-os izzólámpából álló közvilágítási hálózatot üzemeltetett a Phöbus Vállalat.

Az első világháború kitörése teljesen leállította a közvilágítás fejlesztését. Sokáig párhuzamosan működött az elektromos és a gázüzemű rendszer.

A háború utolsó évében azonban megint változott a helyzet. A gázlámpák működéséhez szükséges gázhoz kokszolható szén kellett. Ezt pedig külföldről még nehezebb volt beszerezni, mint a villamos energia előállításához szükséges hazai ipari szenet. Megkezdődött tehát egy “ideiglenes” fejlesztés. A kerítéseken, házfalakon megjelentek az egyszerű, csőből hajlított, bádogernyős, 60W-os izzóval ellátott lámpák, és a gázlámpák kandelábereit is villamos üzeműre alakították. A lámpák napi ki- és bekapcsolását a gázművek lámpakezelő személyzete végezte. Nem nehéz elképzelni, hogy igen változatos volt a lámpák működési ideje, hiszen ezeknek az embereknek több mint háromezer lámpát kellett kapcsolgatniuk.

Naplemente után fény csak a kiváltságos utcákban volt. Elektromos közvilágítás csak a belvárosban és a körutakon, a külterületeken pedig a megmaradt gázlámpák, vagy semmi sem volt. A külvárosi helyzet javítására két megoldás kínálkozott: az elektromos szabadvezetékeket, vagy a villamosvasút felsővezetékét használják fel közvilágítási célra is.

Az első megoldás szerint lámpákat szereltek a külterületi szabadvezeték-hálózat faoszlopaira. A bennük lévő izzólámpák a szabadvezeték-hálózat üzemfeszültsége szerint 110 vagy 220V-osak voltak. Teljesítményük kezdetben 60W, később 75W lett. A lámpákat kezdetben külön-külön, az oszlopokon elhelyezett kézikapcsolóval kapcsolták. Később csoportos, de még mindig kézi kapcsolást alkalmaztak. Persze ahol a másik megoldás volt a gazdaságosabb ott a villamos felsővezetékét, oszlopait használták fel erre a célra is. E megoldások fő előnye az egyszerűség, a gyors kivitelezhetőség volt, de hosszú távon valami másra volt szükség.

A fejlesztési tervek alapján az akkor legkorszerűbb, úgynevezett útközepes rendszerű világítást élvezhették a Belváros lakói. A 200-300W-os izzólámpás lámpatesteket fémernyő mellett már üvegburával is ellátták. Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy az autóút mellett a járdákat is megvilágította, ám csak ott lehetett megvalósítani, ahol az utca mindkét oldalán zárt sorokban emeletes épületek álltak. A lámpát tartó átfeszítések horgait ugyanis az épületek falához erősítették. Azokon a nagy forgalmú utakon, ahol ezt nem lehetett megoldani, mint például a Váci úton, a villamos felsővezeték-oszlopaira erősítették az átfeszítéseket, illetve keskenyebb utcákon magára oszlopra ültették a lámpát.

Miután a belterületi utcák világítása megoldódott, a terek, parkok egyenletes esti megvilágítása volt a következő feladat. A falakra, a járda mentén elhelyezett oszlopokra erősített lámpák addig ugyanis csak a terek szélét világították meg. Ekkor jött el a gyönyörű kivitelezésű kandeláberek ideje, az ipari célra tervezett oszlopok helyett.

A lámpakezelőknek újabb könnyebbséget jelentett, amikor a kézi kapcsolást kapcsolóórák váltották fel. Egy óra a lámpák nagyságától és a hálózati viszonyoktól függően 25-40 darab lámpából álló körzetet kapcsolt egyszerre. Az önműködő kapcsoló-berendezéseket a házak falába, esetleg a kandeláberek lábazatába, helyezték el. A kapcsolóórákat be lehetett állítani, hogy egész éjszaka világos legyen, vagy “féléjjeles” rendszer szerint kapcsoljanak ki. Egymástól teljesen függetlenül működtek, így a pontatlanságok miatt előfordulhatott, hogy az utca egyik részén már égtek a lámpák, a másikon pedig még sötét volt.

Egészen 1931-ig, amikor is megkezdődött az új rendszer kiépítése, amelyben minden lámpát egy központi kapcsolóval lehetett működtetni. A sok-sok lámpakezelő munkáját egyetlen kézmozdulat helyettesítette. Órák helyett egy perc alatt sötétbe borult, vagy fényárban úszott a főváros.

Lehetővé vált a természetes világítás változásához való alkalmazkodás, és a légoltalmi elsötétítéssel kapcsolatos előírások kielégítése is.

A főváros ostromát követő helyreállítási munkák eredményeként 1945. május 12-én, a pesti oldalon a Kossuth Lajos utcában, a Rákóczi úton, majd június 28-án a Budai Vár alatti alagútban gyulladtak ki először újra a közvilágítási lámpák. A teljes helyreállítás egészen 1949-ig elhúzódott.

1956-ban a Tisza utcában felszerelt kísérleti fénycsöves közvilágítási lámpatestekkel vette kezdetét a fénycsöves korszerűsítés. Ez óriási fejlődést jelentett a közvilágításban, mert a fénycső fényhasznosítása körülbelül háromszor jobb, körülbelül háromszoros lett a fényerősség és a hazai gyártmányú fénycsövek élettartama háromszor-négyszer nagyobb, mint az izzólámpáké.

A Nagykörút pedig 1958-59 között kapott külön erre a célra tervezett, Európában a legmodernebb megoldást jelentő, ostornyeles lámpaoszlopokat. A higanylámpák előnyeivel szemben a fénycsöves világításnak esélye sem volt az utcai közvilágításban. Alkalmazásuk csak a kis belmagasságú gyalogos aluljárókban kifizetődő.

A hatvanas évektől napjainkig is több új nemesgázt kipróbáltak a fényforrások területén. A higanylámpák után a xenonlámpával folytak kísérletek, majd az Erzsébet téren felállított, mindeddig a legmagasabb, 30 méteres közvilágítási oszlop lámpaházában négy 10kW-os halogén izzólámpát helyeztek el, speciális fényvetőkben. Biztonsági és kiegészítő világításra nyolc 1kW-os higanylámpás fényvető szolgált. A halogén izzókat aztán a hetvenes években fémhalogén lámpákra cserélték.

A 90 –es évek végén a közvilágítás területén is megjelentek a korszerű, fehér fényű fényforrások, a kompakt fénycsövek és a kerámia fémhalogén lámpák. Ezek elterjedését a sokak szerint kellemesebb fénye, a fehér megvilágításban jobban érvényesülő színek ( jobb színvisszaadás ) is segítette. Budapesten 2001-től egészen napjainkig főként a parkok , gyalogos utak közvilágításánál alkalmazzák nagy számban a kompakt fénycsöves lámpatesteket , kerámia kisülő csöves fémhalogén fényforrásokat pedig dekoratív céllal szereltek fel városközpontokban, több kiemelt helyszínen (például Erzsébet híd, Szabadság híd közvilágítása ).

Először 2005-ben a Művészetek Palotája mellett , majd ezt követően évről –évre újabb helyszíneken, a Deák téren , a Petőfi Sándor utcában, a Corvin projekt területén és a Margit szigeten is fehér fényű lámpák kerültek, de itt nem a fent leírt módon , hanem úgynevezett „LED” fényforrások segítségével történik a közvilágítási szolgáltatás. Bár az új technológia alkalmazása még fejlesztés alatt áll, azonban általános szakmai vélemény szerint a jövő egyértelműen a „LED”-eké , a „LED”-es közvilágításé …

írta és szerkesztette Pester Béla

Forrás: – Múlt-kor

ELMŰ-ÉMÁSZ

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *