SumidaTornyai János és emlékezete
Zsellérszülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Hódmezővásárhely ösztöndíja segítségével végezte el 1886-89 közt Budapesten a Mintarajziskolát. Mesterei voltak Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János.
1894–96-ban a város segítségével Párizsba, a Julian Akadémiára is kijutott tanulni. A párizsi impresszionista festészet közvetlenül nem érintette meg, mesterének és példaképének Munkácsy Mihályt tekintette, aki el is látta őt jó tanácsokkal a festői stílust és a hazafias eszméket illetően. Akkor még élénken élt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc bukásának emléke, nemzeti függetlenségünk kivívásának reménye.
1896–97-ben Németországban és Olaszországban is járt, hazatérve Hódmezővásárhelyen telepedett le, de 1903-ig még műterme sem volt. Az 1900-as évek elején az akkori jelen nyomorúságát, az egyszerű és bús magyar életet festette meg zsánerképein, s a történelmi festészet foglalkoztatta. Az 1910-es évek felé kiköltözött Mártélyra, az ottani természeti környezet felszabadította kedélyvilágát, ekkor festette legszebb alföldi tájképeit (az említett Bús magyar lón kívül, Gémeskút, Nagyborulás, Mártélyi nagy fa).
1919-ben Budapestre költözött, alkalmanként Szentendrén is festett. Színei kivilágosodtak, festményei derűsek, líraiak lettek, egyre többet foglalkoztatta a plein air festészet. Bekapcsolódott a pesti művészeti társaságok életébe, sikeres volt, díjakat nyert hazai és külföldi kiállításokon egyaránt.
Feltűnő, hogy aránylag milyen kevés motívumú volt a művészete. Tárgyával és azzal a jelentőséggel, amelyet Tornyai tulajdonított neki, a Juss magaslik ki belőle. E műve egyik vázlatos változatának köszönhette első nyilvános sikerét, a Műcsarnok Ráth-díját. A képet azonban nem tekintette a tárgy végleges megoldásának, újabb és újabb változatokon át igyekezett feléje. Egész életén végigkísérte ez a képtárgy. Az utolsó változat óriási vászon, igazi Munkácsy méretű. Három asszony gyászos marakodása az örökség darabjain, egy vég vásznon, amelynek felosztásán megegyezni nem tudnak. A mestergerendás mennyezetű alacsony paraszt¬szobában a marakodóknak oda se nézve ül komoran az öreg gazda, a perlekedőknek valószínűleg az apja, az asztal túlsó vége felől pedig a hozzábújó gyászoló nővel egy süveges fiatalabb férfi. Legelöl, az asztal előtt, a kinyitott kelengyeláda, a “juss” őrzőhelye. Egy csöpp kisfiú ágaskodva néz beléje. Az egész cselekvényt fekete alapba süllyesztette Tornyai, és eredeti szándékát bizonyára még fokozta az idő is, mely a feketeséggel szinte az egész képet elnyelette, az alakokat és környezetüket is. Mai állapotában ez a megragadó festmény csak bizonyos megvilágításban és bizonyos szemszögből nézve látható. Jól tudta ezt Tornyai is. Élete végéig várta azt az időt, amelyben az egészsége megengedje, hogy elvégezze a képen a régen tervezett változtatásokat, és megadja velük a végleges alakját. Azt az időt meg nem érte, de a hatalmas kép így is megmutatja, mekkora képességek éltek alkotójában. Egész elképzelése Munkácsyas, és feltehető, hogy Munkácsy abban a korban, amelyben magyar tárgyú java zsánerképeit festette, a Tornyai képén láthatókhoz hasonló módon csoportosította volna alakjait.
A paraszti tárgyú és környezetű zsánerhez azután is vissza-visszatért Tornyai, sőt csekély változtatásokkal nem egyet meg is ismételt, olykor többször is, de a Juss-hoz fogható méretűt és kifejezőerejűt többet nem alkotott. (…)
Bálint Aladár, a Nyugat 1918. 11. számában így ír róla..
…Tornyai János Munkácsyból indult ki, régebbi vásznainak drámai mozgalmassága, pasztózus sötét tónusai e kiindulást demonstrálták. Tornyai ma már egészen kiküszöbölte piktúrájából e hatások nyomait. Újabb képei (tavalyi kiállításán már szerepeltek) letompított szürke színakkordokból felépített sejtelmes alkotások. Tornyainál egy-egy tónusegység dominálja az egész vásznat, az elnyeli, magába oldja az összes formákat, színeket, a tárgyak, a térség határait, kiterjedését. Nála a szélesen meghúzott színsáv formája, kicsendülése nem az ábrázolás alárendelt eszköze, hanem öncél és így mindaz amit csinál, kissé játékosnak és kieszeltnek tetszhetik. A művész egykori pozitivitása teljesen eltűnt és a piktúrától idegen lírizmus nyomult a helyébe. (…)
Barátaival 1910-ben kultúrpolitikai és művészeti folyóiratot indítottak. 1912-ben majolika- és agyagipari telepet alapítottak, gyűjtötték az alföldi népművészet emlékeit, kiállítást szerveztek. Tornyai részt vett a Munkácsy Céh szervezésében, tagjává választotta a Kéve, a KUT, az UME, és miután 1933-1934-ben az ottani művésztelepen dolgozott, a Szentendrei Festők Társasága is. Kultúraszervező munkáját az 1934-ben alapított Tornyai Társaság folytatta.
A Tornyai János Múzeum története több mint száz éves múltra tekint vissza és Hódmezővásárhely és térsége rendkívül gazdag régészeti, néprajzi, helytörténeti emlékeit, képző- és iparművészeti alkotásait mutatja be.
A múzeum alapítását megelőzően a városban az egyetlen múzeumi jellegű gyűjteménnyel a főgimnázium rendelkezett. Ennek anyaga jórészt Szeremlei Sámuel lelkész irányításával, a gimnázium tanárai által végzett ásatásokból kikerült régészeti leletekből állt. Népművészet iránti érdeklődésük révén a városban élő festőművészek – Tornyai János, Endre Béla – kisebb-nagyobb néprajzi gyűjteménnyel rendelkeztek.
A múzeumalapítás lehetőségét az 1904-es ipari és mezőgazdasági kiállítás teremtette meg. Tornyai javaslatára a szervezők úgy döntöttek, hogy egy „csevegőszobával” egészítik ki a kiállítást, ahol képzőművészeti és néprajzi tárgyakat láthat a közönség. Az anyag összegyűjtését a festő útmutatásai alapján Kiss Lajos, a későbbi jeles néprajzkutató végezte. Festett bútorok, hímzések, kerámiák, céhes emlékek gyűltek össze 159 felajánló jóvoltából. Az országosan ismert szaktekintélyek véleményének és a helyi művészek ösztönzésének köszönhető, hogy a kiállítás bezárása után a város vezetői az anyag egyben tartását szorgalmazták a helyi múzeum megalapítása céljából.
A 159 kiállító közül azonban mindössze heten engedték át néprajzi tárgyaikat a leendő múzeum gyűjteményébe. Így Kiss Lajos csak ezt követően fogott hozzá a Városi Tanács megbízásából ahhoz a gyűjtéshez, amely megalapozta a múzeum anyagát, s amelynek során több mint 600 tárgyat gyűjtött egy év alatt. Ezeket Tornyai János lakásán, a kaszárnyában helyezték el. A Városi Tanács 1905. február 15-én hozta meg döntését a múzeumalapítás ügyében. Ez az időpont tekinthető a múzeum születésnapjának.
A gyűjtemény jellegéből adódóan kezdetben Néprajzi Múzeumnak nevezték a városi múzeumot. Kiss Lajos újságcikkekkel, olvasóköri előadásokkal próbált kedvet csinálni az adakozáshoz.
1906-ban Tornyai János saját, 252 darabból álló néprajzi gyűjteményével gyarapította a múzeum anyagát. A városi vezetésnek azonban nem vált szívügyévé a múzeum, végleges helyet hosszú ideig nem kapott, a bérelt helyekre való gyakori költöztetést a műtárgyak megsínylették, Kiss Lajos pedig anyagi ellenszolgáltatás nélkül, lelkesedésből végezte munkáját 1908-ig, amikor hivatalosan kinevezték a múzeum őrévé és csekély tiszteletdíjat állapítottak meg számára.
A képzőművészeti gyűjteményt 1936-ban Tornyai János hagyatéka alapozta meg. 1936. szeptember 26-án halt meg a festőművész, s halála előtt ajándékozási szerződéssel, munkásságának jelentős részét kitevő 923 művét a városnak adományozta.
Az 1984-ben előkerült 718 darabból álló Tornyai festményleletet is a Tornyai Múzeum őrzi, bemutatásra kerül belőle 80-100 darab egy-egy alkalommal. Derűs, kedves képek, melyeket a művész saját örömére festett, de az is lehet, hogy azért, hogy majd özvegyen maradó feleségét segítse vele. A lelet posztumusz került elő, a festőművész pesti műtermének padlója alól (Horánszky utca 9)
Az intézmény 1951-ben vette fel Tornyai János nevét, s ebben az időszakban vált fő profiljává a képzőművészet. Városi galéria híján a képzőművészeti élet központja lett.
írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás: MEK; Tornyai János Emlékmúzeum, Hódmezővásárhely; Száz szép kép.
Az első képmelléklet Bánovszky Miklós Tornyairól készült portréja
