Zsanai gázkitörés

Ez az írás tisztelgés és megemlékezés mindazok előtt, akik negyven évvel ezelőtt részt vettek a kitörés elhárításban.

1979. január 24-én, Kövecses Pálné a tanyasi iskola tanítója egy tompa puffanásra riadt fel a kitörés pillanatában. Amikor meglátta a lángtengert, óhatatlanul a baleset helyszíne felé indult.

Azt hittem, hogy egy repülőgép zuhant a földekre– mondta később a tanítónő a televízió munkatársainak. „Csúnya világ volt az, minden égett és ezer fokon izzott.”

Gáz van, mint Zsanán! Mond még valaki ilyet? Az biztos, hogy a nyolcvanas években az ehhez hasonló mondások mindennaposak voltak. Zsanának, ennek a dél-alföldi kis falunak a nevét mindenki megismerte „a nagy magyar gázkitörés” kapcsán. Ha mindez nem Magyarországon történik, akkor az 1979-ben felrobbanó gázkút és annak háromhetes oltási története már régen kasszasiker lenne a mozikban. Hollywoodban csináltak volna belőle egy látványos, nagyköltségvetésű filmet, a helytállás-hősiesség-hazafiság hármasával nyakon öntve.

Zsanán kisebb fajta háborút vívtak a lángokkal és a nagy nyomással a kitörés elfojtásán dolgozók. Váltakozó sikerrel. A február elsejei tudósításból például kiderült: „A keddi akciót követően, miután a páncélos rohamlöveg lerepítette a lyukfejre dőlt kitörésgátlót, megváltozott a tűz viselkedése, a függőleges lángsugár meghosszabbodott, de sajnos az oldalirányú kifúvás is megmaradt.”

Az E-2-es kúttal közvetve vagy közvetlenül félezer ember küzdött, hoztak 18 tonna szénsavat Répcelakról, óránként 2800 liter vizet használtak fel. Tizenkét nap után eloltották a tüzet, de aztán az újra belobbant, és még csaknem ugyanennyi időre volt szükség a gázkút lezárásához.

A mentést az a dr. Hingl József irányította, aki ekkor az Országos Kőolaj – és Gázipari Tröszt fúrási főosztályának vezetője volt. (Hingl József a 11 évvel korábbi, algyői kitörésénél is dolgozott). Götz Tibor, az OKGT biztonságtechnikai vezetője a jelenlévő újságíróknak arról adott tájékoztatást, hogy Magyarországon 1964 óta nem követelt emberéletet egyetlen kitörés sem. Természetesen mindenki azt akarta megtudni, hogy mikorra érhet véget a zsanai gázkitörés. Erre azonban ekkor még senki sem tudott választ adni.

Hogyan is kezdődött?

A kitörés egészen banális okok miatt következett be. Az olajbányászok a kút alatt éppen béléscsövezést végeztek, majd a magfúráson kezdtek el dolgozni. Az 1800 méter mélyen lévő földgáz egyszer csak önálló életre kelt, beindult, a nyomás kidobálta a béléscsöveket. A helyszínen dolgozó szakemberek azonnal elzárták a kitörésgátlót, de a gáz utat talált felfelé, és belobbant. A hatalmas lángnyelvek két irányba terjedtek és törtek a magasba.

Az óriási tűztengerben a kút tornya megrogyott és bedőlt. Nyolc lánctalpas traktort és egyéb vontatóeszközt kellett a helyszínre vezényelni, hogy a lángok közé esett toronydarabot ki tudják vontatni a tűzből. Ez volt az első és legfontosabb feladat annak a közel 100 embernek, akik a mentésen dolgoztak. Kezdetben. Mert később volt olyan nap, amikor 760-an tevékenykedtek a kút körül. A továbbiakban teljesen meg kellett tisztítani a kút környékét, azaz minden mozdítható dolgot ki kellett hozni a veszélyeztetett területről. Sokkal nagyobb problémát okozott, hogy záros határidőn belül kellett olyan kutakat fúrni, amelyből összesen 5-6 ezer köbméter víz nyerhető. Az oltóberendezéseknek ugyanis ennyi kellett, hogy a lángokat megfékezzék.

1979. január 26-án, pénteken

két, egymástól független lángoszlop világította meg a horizontot. Az egyikben a feketés lángok azt jelezték, hogy egyre több kőolaj tör a felszínre, a másikban a kékes lángok a földgáz jelenlétét is megmutatták. Ennek a napnak a legfontosabb eseménye az volt, hogy a tűzoltók két turbóreaktoros berendezést a helyszínre vontatva megkezdhették a kút körüli vízfüggöny kialakítását. Az óriási fecskendőkkel támadó oltók azonban jól tudták, hogy ez a munka napokig tarthat majd. A függöny a lángoló kút és a mentést irányító szakemberek között helyezkedett el. A lángok közé speciális védőruhában (az öltözet 500 Celsius-fokig bírta a hőséget) bemerészkedő olajbányászoknak volt szükségük erre a vízfüggönyre.

1979. január 30. kedd, a zsanai kitörés hatodik napja.

A bajai laktanyából egy T34-es tank érkezett a baleset helyszínére. A szakemberek még mindig nem kaptak képet arról, milyen állapotban van a lángok fogságába került csőfej. A berobbanás pillanatában a kitörésgátló teteje a csőre dőlt, ezt kellett onnan eltávolítani.

Ezért kellett a tank, ezzel akarták lelőni a felső kitörésgátlót a csőről. 12.45-kor dördült el a tank lövése, amely talált, így a művelet sikerrel járt. Az egyik lángcsóva függőleges irányú lett, és az eddigieknél is magasabbra tört. A másik lángoszlop azonban a kilövés után sem egyesült, így ezt a problémát továbbra sem tudták megoldani.

Miközben a tűzoltók percenként 16 ezer liter vizet lőttek a két lángoszlopba, a munkagépek egy 25 méter hosszú, 1 méter mély és 4 méter széles árok ásásába kezdtek. Erre azért volt szükség, hogy az akna oldalsó betonfalát kimozdítva megközelíthető legyen a kútfej.

1979. január 31-én, szerdán

az okozott gondot, hogy a tűzoltóság hogyan biztosítsa azt a rendkívüli mennyiségű vizet, amely a mentéshez elengedhetetlen volt. A két turbóreaktoros berendezés mellett sugárcsövekkel, haboltókkal, vízágyúkkal, gépjárműfecskendőkkel támadták a lángokat. A helyszínre vezényelt lajtoskocsik is a víz utánpótlását biztosították, miközben kiépült egy 1300 méteres csővezeték, amely közeli termelőszövetkezetből is szállította a vizet. Az egy nappal korábban megkezdett árok addigra már 40 méter hosszú volt.

1979. február 1., csütörtök

A mentést vezetők erre a napra remélték a döntő fordulatot, azaz a lángok megfékezését. Ez azonban nem sikerült. Az embertelen mennyiségű víz ugyan az egyik, a magasabb lángoszlopot többször „kettétörte”, majd megölte, azaz eloltotta, de a másik, oldalirányban égő lángoszlop visszarobbantotta a víz által csaknem megfékezett tüzet.

Egy nappal később, 1979. február 2-án, pénteken

már-már úgy tűnt, hogy sikerrel jár a megfeszített küzdelem. Az összehangolt oltást követően a nagy, függőleges lángoszlop 18 percre teljesen kialudt, ám ez után ismét belobbant. A több mint egy hete tartó küzdelem tehát nem ért véget.

Az Állami Biztosító helyszínre küldött szakemberei az eddigi károkat 25 millió forintra becsülték.

Február 3-án, szombaton

sem sikerült megfékezni a lángokat. A szovjet szakértő – aki személyesen mintegy húsz hasonló tűz oltásában vett részt korábban – arra hívta fel a figyelmet, hogy amíg a kútfej közelében izzó vasdarabok hevernek a földön, nem lehet eloltani a tüzet, ugyanis ezek bármikor belobbanthatják a 200 atmoszféra nyomással a felszínre törő gázt.

1979. február 5-én, hétfőn

a kitörés 12. napján reggel 9 óra 10 perckor hatalmas örömujjongás vette kezdetét Zsanán, a láng elaludt.

A gáz azonban továbbra is 200 atmoszféra nyomással tört a felszínre. Az erős szél a vártnál nagyobb területre hordta szét a gázt, éppen ezért rendkívüli biztonsági intézkedéseket kellett életbe léptetni. Elég lett volna egyetlen szikra, egyetlen meggyújtott gyufa, hogy az egész környék lángba boruljon.

1979. február 8., csütörtök

Ekkorra derült ki, hogy a kútfej tetején lévő kitörésgátló annyira összeégett és összeroncsolódott, hogy azt emberi erővel képtelenség onnan eltávolítani. A szakemberek arra jutottak, hogy a szerkezetet le kell robbantani a csőről. A robbantást a Honvédség szakemberei végezték el. Az első nem járt sikerrel, mert a kitörésgátló szélét roncsolta csak össze, a másodiknál viszont a kiáramló gáz újra belobbant, és az egész környéket lángtengerbe borította. Ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy ez a robbantás sem távolította el a sérült kitörésgátlót. Minden kezdődhetett előröl. Ismét tankokat kellett a helyszínre vezényelni.

Február 9-én, pénteken

sem sikerült a tűz- és gázelfojtási akció. A tűzoltókat le kellett vezényelni a helyszínről, mert amíg a kitörésgátló a helyén maradt, szó sem lehetett az oltás újbóli megkezdéséről. A nap folyamán a tüzérségi lövegek hiába támadták a sérült részt, nem sikerült azt lelőni onnan.

Február 10-én, szombaton a sokadik támadás sikerrel járt, mert a löveg letépte a kútfejről a sérült berendezést. A sikeres találat után az oldalsó láng megszűnt, csupán egyetlen, 40 méter magas oszloppal kellett megküzdeniük a tűzoltóknak.

Február 11-én, vasárnap ezt a lángoszlopot is sikerült megfékezni.

Február 12-én, hétfőn

végre meg lehetett közelíteni a csőfejet. A mentést vezetők megállapították, hogy bár a cső elhajlott, annyira nem sérült meg, hogy arra ne lehessen feltenni az új kitörésgátlót. Ne feledjük, hogy a gáz még ekkor is szabadon tört magának utat az ég felé! Az első felszerelés nem járt sikerrel. A második sem.

február 14-én, szerdán

sikerült a felszerelés. A 3,5 tonnás szerkezetet egy daru emelte be a megdőlt cső fölé, miközben a csövet tartó drótköteleket a helyszínre vezényelt lánctalpas traktorok feszítették meg. Három kísérlet után végre a helyén volt az új kitörésgátló, amelyen ugyan továbbra is szabadon áramlott ki a gáz, de már sokkal szűkebb sugárban. Ekkor a szakemberek úgy döntöttek, hogy nyitva hagyják a kitörésgátlót, a gáz elzárását csak másnap kezdik meg.

Február 15-én, csütörtökön délelőtt 11.50-kor csend lett Zsanán.

A több mint három hete tartó események utolsó momentuma a kitörés elfojtása volt. Negyed 12-kor a gázt a négy lefuvató vezetékbe terelték, majd elzárták azt. Ekkor jött az igazán kritikus pillanat, mert nem lehetett tudni, hogy a cső ellenáll-e a gáz hatalmas nyomásának. Mikor ez is kiderült, azonnal megkezdték az iszap sajtolását, amelynek segítségével a gázt visszaterelték a földbe. A 23. napon tehát befejeződött a zsanai gázkitörés megfékezése.

A jelentős költségek keletkezése mellett személyi sérülés nem történt, köszönhetően a szakszerű fegyelmezett munkának és a …bányász szerencsének.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás: Magyar Olaj- és Gázipari Múzeum, korabeli tudósítások.