PÁSZTORBOT

PÁSZTORBOT

Bot, kampó, gamó a jószágot őrző pásztor legfontosabb terelőeszköze. Több célt is szolgál: őrzés közben a pásztor botjára támaszkodik, meghajítja vele a jószágot, felemelésével irányítja kutyáit, pásztortáncot jár botjával, de ugyanakkor fegyver is lehet. A pásztorbot tükrözi viselőjének társadalmi helyzetét, foglalkozását is. Ha országos vásáron összeverődik kondás, csordás, juhász, nem is kell egymás képébe nézniük, pusztán a botról megállapíthatják, kivel állnak szembe.

A kondás gircses-görcsös kurta bottal jár; a malacokhoz nem kell olyan súlyos és komoly eszköz, mint a gulyának. A gulyás nagyobb bunkósbotot, fütyköst, a csikós vékonyabb pásztorbotot hordott. A juhász sajátos pásztorbotja a juhászkampó ami leghosszabb, mert az nem a jószág megdobálására való, hanem a rászögezett kampót nyújtja a juhok lába után, így kapja el a jószágot ha nyírni, körmölni akarja.

A botot a pásztor rendszerint maga választja, faragja. Hosszúságát a saját testmagasságához méretezi, vastagságát is maga szabja meg. A pásztorbotok jó keményfából, szil, som vagy galagonyafából készülnek.

A botot kétféle módon állítják elő. A “húzott botot” a kivágott, megszárított vastag fatörzsből hasítják, faragják.

A “vágott bot” elkészítése során az alkalmasnak vélt, bot vastagságának megfelelő fiatal fát vágják ki.

A fát különböző érlelő eljárásoknak, edzésnek vetik alá: istállóban vagy trágyacsomóban érlelik, tűz fölött pörkölik, füstölik, zsírral, olajjal, mésszel kenik, ezt nevezik botpárgolásnak.

Ha a kiszemelt fát gyökerénél, bunkóval vágják ki abból készül a bunkósbot és a fustély.

A botok faragásain elsősorban a pásztort körülvevő világ, a természet, erdők, mezők élőlényei fedezhetők fel. Gyakori a kosfejben végződő bot, de szívesen örökítenek meg kutyát, különféle vadakat: szarvast, madarakat, növényeket, néha akár emberalakot is.

Funkciójának megfelelően van egyszerű, díszítetlen, hétköznapi, vagy díszített, ünneplő, parádés pásztorbot. Mivel ez a típus nem a mindennapokban használatos, ezért a parádés botra sokkal gazdagabb díszítés kerül.

Hogy a bot milyen fontos ebben a foglalkozásban, azt már egy 1717-ből való csallóközi pásztorszabályzat megírta. S a pásztorcéh tagjaitól egyenesen megkövetelték, hogy: “Egyik kezükben legyen gyertya, a másikban juhászbot”.

A bottal nemcsak dobálództak, nemcsak hajtották az állatot, hanem amikor a nyáj pihent, erre támaszkodtak. Lehasalniuk dicstelen volt, nem méltó hozzájuk; éppen ezért a jószág mellett csakis botjukra támaszkodva tartózkodhattak. Ettől a becses eszköztől semmi áron nem váltak meg, semmiféle élethelyzetben nem tették le, még a templomba is magukkal vitték. Mert a “magyar pásztor még imaközben sem adja ki kezéből a botját”

szerk.: Cseke Ibolya

forrás:

*Vukics Feren: A bot tartósítása (botpárogás) a magyar népi kultúrában című írásából

* A SZENT ISTVÁN KIRÁLY MÚZEUM BLOGJA

*Magyar néprajzi lexikon

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *