SumidaA tutaj
Ugyan kérem, mondja most a Nyájas Olvasó. Mi ebben az érték, hiszen a világ egyik legrégibb és legelterjedtebb folyami szállító eszközéről van szó? Mitől érdemel ez külön fejezetet a magyar értékek között?
Nos, pontosan a leírtak miatt. A történelmi Magyarország sajátos földrajzi elhelyezkedése folytán a környező hegyekből minden folyó a Kárpát medencét veszi úticélnak és a gépek megjelenése előtt személy és áruszállításnak a legegyszerűbb módja a tutaj volt.
Nézzük hát mi is az a tutaj (persze, néhány farönköt összeácsolok és ha elbír akár indulhatunk is vele…).
Megbízható tutaj készíteni nem is olyan egyszerű, a Néprajzi lexikon háromféle szerkesztési módot ismertet:
A tutajkészítés több munkafázisból állt. Az egyik év májusának közepén ledöntött és meghántott szálfák a rákövetkező tél folyamán szánon kerültek le a havasból a patakok, folyók olyan helyeire, ahol azokból a következő év márciusában tutajokat köthettek. A tutajkötő helyen a szálfákat mindenekelőtt egyenlő hosszú (5, 6, 7, 8, 9, 10, 12 öles) darabokra vágták, majd lefektettek a vízparton a folyásra merőlegesen két vastag farönköt ászokfának és azokon kötötték szorosan egymáshoz, azaz tutajjá a szálfákat mindig úgy, hogy a vékonyabb végük együvé essék – ez alkotta a tutaj elejét –, így az nyújtott trapézhoz hasonlított.
Ennek a tutajvezetés, az úsztatás során vették nagy hasznát, ezáltal a tutaj könnyebben volt kormányozható és kevésbé akadt bele a partba vagy más akadályba, ami mellett el kellett úsznia. A tutajokat háromféle kötéssel: mozgó, félig feszes és egészen feszes kötéssel állították össze.
A mozgó kötés úgy készült, hogy a felül laposra faragott rönkök peremeit átlyukasztották és ezeken a lyukakon keresztül gyertyánfa gúzzsal lazán egymáshoz kötözték a szálfákat. Erre a kötési módra a szűk medrű hegyipatakokon való úsztatáskor volt szükség. Az így kötött tutaj nem volt merev, jól követte a víz mozgását; az egyenetlen, köves mederfenékhez is jól idomult.
A félig feszes kötés úgy készült, hogy a szálfák vékonyabb végén – a tutaj elején – egy tenyérnyi mély bemetszést készítettek, amelybe a közepes vastagságú keresztgerenda, a heveder beleillett. A hevedert és a szálfákat fúróval átfúrták és erős bükkfa szegekkel erősítették egymáshoz. A tutaj farát pedig hosszú gúzssal fogták össze úgy, hogy a két szélső szálfát kötötték csak össze egymással.
A harmadik kötési mód: az egészen feszes kötés, a tutaj mindkét végét hevederekkel fogta össze; olykor a tutaj orrán két hevedert is alkalmaztak egymás mellett. Az így kötött tutaj egészen merev volt, ezért ezt csakis folyami tutajok kötésekor alkalmazták. A kész tutajokat rudakkal, közös erővel költöztették vízre: az ászokfákról a vízbe taszították. Előbb azonban minden egyes szálfába belerótták a tulajdonos saját jelét.
Ezután következett a tutaj felszerelése: a tutaj mindkét végére jármot szereltek az evezők, a kormányok számára, rákerült az eleséges tarisznya, fejszék, fúrók, több rendbéli gúzs, bükkfaszegek, tartalék kormányok és a kikötéshez hosszú erős kötelek a megfelelő karókkal.
Ahol a víz sima esésű volt, ott a szállítandó terhet is rárakták a tutajra: deszkát, tűzifát, borvizet ládákban elhelyezett korsókban, sót, elkészített hidakat, kész épületeket, ólakat szétszedett állapotban, szarufákat, rudakat, zsindelyt stb. A tutajokat, hogy maga a tutaj milyen célra szolgált, vagy a terhelés szerint nevezték el: dulábnak, gyergyói tutajnak, kaulának, zsupos tutajnak, deszka tutajnak, drányicatutajnak.
Milyen méretezés szerint készültek a tutajok?
A fertálytutaj a legkisebb tutajegység, amelybe 4–10, legfeljebb 12 szálfát tettek a fatörzsek vastagságától, ill. a patak- vagy folyómeder szélességétől függően. A havasokból csak fertálytutajokba kötve tudták a kitermelt szálfákat kihozni, leúsztatni. A fertálytutajok árába mindig beleszámított a reájuk terhelt 100 szál deszka is, amit két hasábban raktak a fertálytutajra. Azt a fertálytutajt, amely 2 német öl (12 láb, kb 2×190 cm) vagy annál szélesebb volt, nagytutajnak nevezték.
A tutajkereskedelemben a nagytutaj volt a mértékegység; ez lehetett: egyfás, kétfás vagy háromfás aszerint, hogy a keskenyebb, tehát az orr részén mérve a 2 öles mérőheveder alól 1, 2 vagy 3 szálfa kimaradt, ill. ennyivel szélesebb volt. Sok esetben akkora vastag szálakat kötöttek a nagytutajba, hogy a 9 szálfa szélessége elérte a 3 német ölet.
Egy ilyen nagytutaj teherbírása kb. 90 q volt, amelyet jól lehetett terhelni sóval, deszkával, épületfával, szerszámfával, szétszedett állapotban levő faépületekkel. Sok esetben gyümölcsöt is szállítottak ily módon pl. a Tiszahátról.
Négy fertálytutaj egybekapcsolásából állt össze az egész tutaj. Két fertálytutajt egymás mellé kötöttek táblába, és két ilyen táblát csatoltak egymás után. A Tiszán szokásban volt a négy fertálytutajt egymás után is kötni, és így vezették le azokat Szegedig vagy még tovább. Ezt nevezték magyaros kötésnek.
Ahogyan a tutaj külön „hajóosztályt” jelent tutajosnak lenni is mesterségnek számított.
A tutajozás – különösen a folyóvizek felső és középső szakaszán – bátor, merész, elszánt és vállalkozó szellemű, kiváló testi erővel és nagyszerű lelki tulajdonságokkal felruházott, ügyes, talpraesett férfiakat kívánt, s a tutajeresztés mesterfogásait valójában csak magán a tutajon és a vízen lehetett megtanulni.
A tutajvezetés rudakkal, általában járomba fogott hosszú apacsinú (rúdú) kormánylapátokkal történt. Minden fertálytutajt két legény (Székelyföldön béres) vezetett le a folyó egy bizonyos szakaszáig. Mindenütt kialakultak a szakaszok; a Maroson az első szakasz Szászrégenig tartott. A tutaj vezetők itt átadták a felfogadó kereskedőnek a tutajt és visszaindultak, hogy újabb tutajt szállítsanak le. A tutajok tovább úsztatására a kereskedők újabb béreseket fogadtak fel. –
A tutajoknak a hegyekből, a havasokból való kivezetése volt a legfárasztóbb és a legveszedelmesebb feladat. Nagyon jól kellett ismerni a sebesen szaladó víz medrének minden kis részletét. Gyakran megtörtént így is, hogy a tutaj valami sziklához vágódott és egyberontódott, szétszakadt, vagy megfeneklett és az utána sebesen jövő tutaj lepadolta, felmászott rá, arra meg az azt követő. Sokszor 40–50 tutaj is összetorlódott, mikorra a hátrább jövők nagynehezen kikötöttek. A keletkezett torlaszt magazinnak (Székelyföld) nevezték, amit csak úgy tudtak megszüntetni, hogy a tutaj kötéseket szétvagdosták: szálára eresztették a tutajt. Azután a nyugodtabb folyású szakaszon kifogdosták a vízből a szálfákat és a bevésett tulajdonjegyek alapján ki-ki megtalálta a magáét.
Jelentős tutajozás (múlt századi nevén: tutajászat) alakult ki a Tiszán, Maroson, Vágon, Garamon és a Dráván. Az útvonalnak megfelelően fent (pl. Gyergyóban) és lent (Tokaj, Szolnok, Csongrád, Szeged, Komárom stb.) sok kisföldű vagy nincstelen (nagy számban szlovák, román és ukrán is) vállalkozott erre az idénymunkára, ill. dolgozott a végállomásokon kiépült fatelepeken. A kisebb tutajokat maguk a kitermelő gazdák és béreseik is leúsztathatták (Dráva, Garam és Vág mentén), esetleg a folyó felső szakaszán ereszkedtek le vele, s közbülső helyen adták át a vállalkozók tutajosainak (pl. a Maroson).
A múlt század második felére alakult ki a hivatásos tutajos foglalkozása; ők bandában dolgoztak, a bandagazda vállalta fel átaljában a munkát és vitte fel embereit (pl. Szegedről és Tápéról Tokajra) munkára. E tutajosok a vállalkozók vagy a kereskedők fogadott emberei voltak.
Az átaljás munka a bérmunka egyik fajtája, amikor a dolgozók előre kialkudott kerek összegért vagy részért vállalkoznak a teljes munkafolyamat elvégzésére. Leghasználtabb népi elnevezése: átajjába. A részesmunkánál és a napszámosmunkánál kevésbé volt elterjedt, Az átaljás munkára részben a bizonytalansági tényezők (időjárás, útközbeni előre nem látható kockázatok stb.), részben az előre pontosan meghatározható munkamennyiség (indulástól az érkezésig történő szállítás ) miatt került sor; a munkaadók és a munkások is azért fordultak e megoldáshoz, hogy az időközben felvetődő ellentéteket a lehető legkisebbre csökkentsék. A kikötőben vagy fatelepen a facsősznek adták át a szállítmányt, melyre a feldolgozásig a lápgazda (tutajgazda) vigyázott.
Volt azonban a tutajhasználatnak egy speciálisabb ága is. A XVIII. elejétől a török uralom alól felszabadult és elnéptelenedett területek betelepítése. 1712 óta – a telet kivéve – menetrendszerűen hetente egyszer indultak fahajók Ulmból, és Regensburg, Passau, Linz érintésével Bécsbe közlekedtek, illetve tovább Budára vagy Belgrádba. Főleg lenvásznat, a keresett ulmi barchertet és bort szállítottak, de vittek játékkártyákat, ostyát ugyanúgy, mint éti csigát, ami Ausztriában keresett ünnepi étel volt. Azonban mindenekelőtt – a 18. századdal kezdődően – a dunai németek ezreinek kivándorlásában játszottak szerepet, akik Dél- és Kelet-Európába tartottak, a török uralom megszűnésével elnéptelenedett vidékek benépesítésére.
Midőn a majd öt évtizeden át tartó újkori népvándorlási hullám tetőzött, az egyre növekvő tömeg elszállítására be kellett állítani a korábban tisztán faáruforgalmat szolgáló tutajokat is. Mert amíg egy hajónak nevezhető tákolmány legfeljebb 200-300 kivándorlót tudott szállítani, addig az utasforgalom napi 1500 továbbítandó személyre duzzadt.
Kezdetben csak ötszáz főt befogadó nagy tutajokat állítottak össze, majd mikor a rajnai tutajosok és hajóépítők hírét vették a szükségnek, a Rajnáról a Dunára telepítették azokat a hajóépítőket és tutajosokat, akik elég tapasztaltak és bátrak voltak ahhoz, hogy egy tutajon akár ezer-ezeregyszáz kivándorlót juttassanak Bécsbe.
Egy „Kehlheimer Plätte”-nek nevezett tutajon már egy nagyobb többszobás kunyhó vagy faház állott, amelyek egyik része a kivándorlók számára nyújtott hajlékot. Külön barakkja volt a tutaj személyzetének és a hajómesternek. Két konyha állt még a hajón utazók szolgálatára a vele járó fedett tákolmányokkal, volt még helyiség öt vágóökör és néhány tehén számára és egy beálló a kivándorlók által magukkal hozott lovaknak. A kocsikat szét kellett szerelni a kevés hely miatt.
Mivel ennyi utazó között fegyelmet kellett tartani, nem hiányzott a fogda sem a tutajon. Hat megvasalt tetejű cölöp nyúlt ki szorosan egymás mellett a fedélzetből, láncokkal ellátva, és aki a fedélzeten megbontotta a fegyelmet, vagy bizonyítottan lopott, azt a hajómester addig hatástalanította ezen a módon, míg a legközelebbi bíróságnak át nem adta.
írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás: Néprajzi Lexikon
vorosvariujsag.pilisvorosvar /2014-szeptember/tutaj-vagy-barka/
