A dunai aranymosás

A dunai aranymosás

E sárga bitang

Hitet köt és old, megáldja az átkost,

Leprást imádtat, tolvajoknak állást

S derékgörnyesztő rangot szerez a

Szenátorok padján…(Puskin)

Főleg a fiúk körét kérdezem, ki ne olvasott volna kamasz korában a kaliforniai vagy az alaszkai aranyláz idejében játszódó könyveket, Jack London írásait, vagy nézte szívesen az ebben a korban játszódó western filmeket? Nagy valószínűséggel kevesen tudják azonban, hogy ugyanezt a munkát Magyarországon is végezték, igaz jóval kisebb hatékonysággal.

A történelmi Magyarországon az arany volt a legfontosabb fizetőeszköz, magának a pénznemnek a neve is ez volt. Néha elébe tették a bányászás, illetve verés helyét, például: körmöci arany. A magyar aranytermelés központjai Körmöcbánya mellett Erdélyben voltak. Európa aranytermelésének ekkoriban mintegy a 80%-át Magyarországon bányászták. 1325-től 1375-ig évente körülbelül négy tonna aranyat bányásztak hazánkban, azonban a kitermelés fokozatosan csökkent, a 15. század első harmadában másfél tonna lehetett.

A bányászat mellett azonban a folyami aranymosók is hozzájárultak – ha csekély mértékben is – az arany termeléséhez.

A Kárpát-medencében főként az aranybányák irányából induló folyók mentén; a Duna partján inkább az Alpokból érkező arany miatt, egykor falvak egész lakossága élt a föveny kincséből, melyet királyi, fejedelmi pátenslevelek sora igazol.

Valamennyi „vízi ember” közül az aranyászt, a „vizek vándorát” tartották a legtitokzatosabbnak. Senkinek nem árulta el az aranyban gazdag lelőhelyeket, csak a fiának adta át tudását. Királyi szabadalomlevél engedélyezte szabad mozgását az aranyászpartokon, de rendeletek kötelezték az arany beváltására:

„…az aranyászok a király jobbágyainak tekintetnek, kötelesek azonban aranyukat a király aranybeváltóinál beváltani, különben halállal, vagy egyéb, érdemük szerint való büntetéssel lakolnak…”

A Duna szigetközi szakaszán a legrégibb, kutatható ásványi aranyászok nevei 1681., 1719., 1740., 1761., 1795. évekből valók. Még a 19. században is volt annyi arany, hogy a környező falvakban egész családok éltek ebből a mesterségből.

1831-ben Ásványon 72, Lipóton 39 család élt aranyászásból, míg 1870-ből 102 ásványi és 54 lipóti aranyászról tudunk.

A sok-sok aranyszemcsét évezredek óta hozza a Duna az Alpok szikláiból. Az eső lesodorja a szikladarabokat, s mire a folyóba érnek, összetörnek. A bennük lévő aranytelérek szabadra kerülnek és az aranyszemek a kaviccsal, homokkal együtt vándorolva lerakódnak a csendesebb folyású, zátonyos ágakban. Innen kell az aranyásznak kimosnia az aranyat.

Az aranymosás eszközeit általában az aranyász maga készítette. Az egyszerű, házi készítésű aranyász-felszerelés a következőkből állt: mosópad, vaslapát, falapát, meringülő, köpőce, szérke, posztó, sajtár, csupor és lésza.

Az aranymosás viszonylag egyszerű, bár igen fárasztó folyamata a következő: először az aranymosók szemrevételezték a vizet, vagyis ladikkal megfelelő zátonyt kerestek. Vaslapáttal fövenyt merítettek az égetett falapátra (próbalapát), lötyögették, mosták. Ha jó helyen jártak, a sötét felületen megjelentek a sárgán csillogó aranyszemek. Lapátonként 30-40 szemet számlálva érdemes volt letáborozni.

Megkezdhették az aranymosást, ami a mosópad és az aranyászlésza felállításával indult. A nádból kötött lésza védte a széltől a mosópadot és árnyékot nyújtott munka közben az aranyásznak.

A mosópad egy durva posztóval fedett háromlábú lejtős asztal volt, felső végén vesszőből font saraglyával. A saraglyát megrakták fövennyel, ezt hosszú nyelű meringülővel egyenletesen öntözték. A víz a vesszőszitán átmosta a fövenyt az alatta lévő posztóra, a nagyobb kavicsok fennakadtak. Ezt tovább öntözték, így a lejtős mosópadon a könnyebb szemcséket levitte a víz, míg a nehezebb aranyszemek fennakadtak a posztó szálai közt.

A posztóról az aranyszemcsékkel dús homokot vízzel teli sajtárba mosták bele, majd a szérkében (csónak alakú faedény) vízzel locsolgatva himbálták. Így választották szét a maradék könnyebb homokot a szérke alján megülepedett, arannyal dús fövenytől, az „aranyporzótól”. Ezt hasas cserépcsuprokba gyűjtötték.

Az arany kinyerését – a „foncsorítást” – már otthon végezték, melyben az egész család segédkezett. Egy lapos tálba mért aranyporzóra higanyt öntöttek, és azzal kis golyókba jól összegyúrták. Ennek során a higany magába fogadta az aranyat, míg a szennyeződés kívül maradt. A kis golyókat vászonzacskókba rakták és kipréselték a higanyt, a zacskóban visszamaradt a nem teljesen tiszta arany amalgám formájában. Ezt égető kanálba öntötték, és lassú tűzön hevítve elpárologtatták belőle a maradék higanyt (Ami természetéből adódóan igen veszélyes a művelőjére és a természeti környezetre egyaránt). Visszamaradt a tiszta arany, ezt nevezték „sáraranynak”. Ehhez azonban naponta négy szekérnyi fövenyátlapátolására, szűrésére volt szükség.

A 19. században a szigetközi aranyász 150-200 gramm aranyat is beszolgáltatott havonta, ám rajta kívül senki nem tudta, mennyi aranyat mosott ki valójában a folyók hordalékából. (A kiégett aranyat az ásványi Glatter szatócshoz vitték, aki aranybeváltással is feketézett. Grammját 1 forintért vette, az áráért lisztet adott, amit házhoz is szállított).

Az aranyászat falusi viszonyok között is szerény megélhetést biztosított. Évi jövedelmük a rendszeresen foglalkoztatott napszámosokéval, szegényparasztokéval volt azonos. 1850 táján még 5-10 forintot is megkerestek naponta, 1890-ben már csak 1-2 forintot.

Az aranymosás visszaszorulását legfőképpen a 19. sz. második felében megkezdett folyamrendezések gyorsították. Megemelkedett a Duna középvízszintje, így már csak ritkán kerültek szárazra a zátonyok aranytartalmú rétegei, melyek elérhetetlenné váltak az aranymosók számára Történtek kísérletek később a dunai aranymosás nagyüzemi gépesítésére, azonban az elért eredmények nem bizonyultak gazdaságosnak.

Az aranyászok elmentek hajósnak, napszámosnak. Napjainkban már csak kedvtelésből, hagyományőrzésből űzik néhányan ezt az ősi mesterséget a Szigetközben.

Írta és szerkesztette: Pester Béla

Forrás:

Timaffy László-Alexay Zoltán: Ezer sziget országa : Szigetköz. Bp. Móra, 1988. p. 53-56.

Kézdi László: Aranyász mesterség. Közrem. Timaffy László. (Bp.) Magánkiadás, 2001.

A Szigetköz és a Mosoni-síkság. Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2000. p. 39-41.

TimaffyLászló : Az ásványi aranyászok technikája. In: Arrabona. A Győri Múzeum évkönyve 3. 1961. p. 177-188.

Baranyay József: A csallóközi aranymosás. Komárom : Baranyay J., 1911.

2 Replies to “A dunai aranymosás”

  1. Sajnálom hogy N. László Endre kollégám , barátom, , egyetlen egy művét sincs megemlítve a sok küzük , pedig ő ennek a témának az élenjárója volt. Pl : Aranymosás a Kárpát-medencében …

  2. Nem emlékszem hol olvastam, talán Cselebi írta. Volt olyan gazdag aranybányánk, ahol a bányászt azzal fizették, hogy munka után nem kellett kiráznia, porolnia a ruháját.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *