SumidaDr. Lengyel Árpád, Titanic túlélőinek mentőorvosa
Minden idők leghíresebb óceánjárója, a Titanic –
amelyet már elindulása előtt elsüllyeszthetetlennek nyilvánítottak -1912. április 15-én, hajnali 2 óra 20 perckor a mélybe merült, több mint 1500 embert ragadva magával. A katasztrófa után hétszázöt, sokkos állapotban lévő túlélő fagyoskodott a mentőcsónakokban, a dermesztően hideg atlanti éjszakában. A megmenekülés egyetlen reményét számukra a Carpathia, a jégtáblák között ekkor már teljes gőzzel a tragédia helyszíne felé siető hajó jelentette.
Egy fiatal orvos útja a Rókus-kórháztól a Carpathia fedélzetéig
A Szent Rókus Kórház 26 éves szakorvosa, dr. Lengyel Árpád 1911 novemberében lett figyelmes egy újsághirdetésre,
amelyben angolul jól beszélő orvost kerestek tengerészeti szolgálatra, a Carpathia fedélzetére. Lengyel doktort, az angolul kitűnően beszélő, nőtlen fiatalembert érdekelte a világlátással és kalandos munkakörrel kecsegtető hirdetés, így beadta pályázatát.
Legnagyobb örömére, 1912 februárjában arról értesítették, hogy elnyerte a meghirdetett hajóorvosi állást. A szerződést alig tíz nappal 26. születésnapja előtt, 1912. március 9-én írta alá Fiumében.
A Titanic túlélőinek megmentése miatt világhírűvé lett hajóról kevéssé ismert, hogy a gőzöst 1909-ben a m. kir. Belügyminisztérium magyar honosságú kivándorlók szállítására bérelte ki a Cunard Line-tól.
A Belügyminisztérium a Cunard-ral megkötött szerződésben nemcsak az elhelyezés színvonalával és a minimális fedélzeti szolgáltatásokkal kapcsolatos elvárásokat fogalmazta meg, hanem azt is előírta, hogy a társaság a nyelvi nehézségek áthidalására köteles bizonyos számú magyar alkalmazottat foglalkoztatni a Carpathia fedélzetén.
Az 1700 fő befogadására alkalmas Carpathia március 29-én futott be New Yorkba, majd tizenkét nappal később indult vissza Fiumébe, 725 fővel a fedélzetén. Az utasok között egyaránt voltak a hazájukba visszatelepedő vagy látogatóba érkező magyarok, valamint – főleg az első osztályon – európai kirándulásra tartó, jómódú amerikai turisták.
Rostron kapitányt alig három hónappal korábban nevezték ki a Carpathia gőzös parancsnokának. A hajó tisztikarában két magyar is szolgált, Lengyel doktor hajóorvosként, Ráth Gusztáv pedig hivatásos tengerésztisztként. A személyzetben azonban rajtuk kívül több magyar, köztük pincérek, szakácsok, ápolók és utaskísérők is szolgáltak. A Fiumébe tartó, hosszú atlanti átkelés eseménytelennek látszott, egészen 1912. április 15. kora hajnaláig.
Vészjósló üzenetet fog a Carpathia rádió-távírásza…
Harold Thomas Cottam, a gőzös távírásza lejárt szolgálati ideje ellenére még a rádiós szobában tartózkodott, és az elmúlt órákban egyre jobban szaporodó jégjelentéseket figyelte amikor 0 óra 25 perckor döbbenetes üzenet érkezett a Titanic távírászától, Jack Phillipstől: kétségbeesett üzenet szerint az óceánjáró húsz perccel éjfél előtt jégheggyel ütközött, és süllyed!
Cottam minden fáradtsága hirtelen elpárolgott, azonnal nyugtázta a segélykérést, majd rohant a hídra a Titanic friss telegramjával.
A szolgálatos első tiszt az először el sem akarta hinni a szörnyű hírt, és rákérdezett, hogy biztosan nem értett e félre valamit. Félreértésről azonban szó sem lehetett…
Az első tiszt sietett felébreszteni Rostron kapitányt.
A Carpathia ekkor pont a Titaniccal ellentétes irányba, délkelet felé tartott. A hídra siető kapitány a navigációs tiszttel együtt gyors számvetést készített. Megállapították, hogy saját pozíciójukhoz képest kereken 58 tengeri mérföld (107,4 km) távolságra vannak a bajba jutott óceánjárótól.
Rostron nem habozott, azonnal kiadta a parancsot, hogy a Carpathia változtasson irányt, és induljon a Titanic mentésére. Riasztotta a pihenőidejüket töltő fűtőket, hogy szolgálatban lévő társaikkal együtt megkettőzött erővel fűtsék a kazánokat, a maximális sebesség mielőbbi eléréséhez.
Lengyel doktort jelölték ki a túlélők fogadására…
Rostron kapitány utasítást küldött a konyhának, hogy kezdjenek forró levest és teát főzni, az utaskísérőknek pedig meghagyta, hogy készítsék elő az összes fellelhető pokrócot és takarót, valamint szabadítsák fel a szalont a túlélők fogadására. A kapitány figyelme arra is kiterjedt, hogy külön embereket állítson a folyosókra, saját utasai megnyugtatására.
Rostron kapitány úgy döntött, hogy a túlélőket a vízvonalhoz legközelebb eső fedélközi bejáraton át emeljék a Carpathiára.
A kapitány a mentés irányításával dr. Lengyel Árpádot bízta meg.
Miután a kapitány kiadta az előkészületekkel kapcsolatos összes utasítását, elhangzott a parancs: „Mindent gőzt a gépeknek, teljes sebességgel előre!”
Teljes gőzzel előre, a zajló jéghegyek között…
A Carpathia személyzetének minden tagja tisztában volt vele,
hogy emberek százainak élete múlik azon, milyen gyorsan érnek a Titanic katasztrófájának helyszínére.
Az 1902-ben vízre bocsátott Carpathia régi hajónak minősült a kor viszonyaihoz képest szupermodernnek számító, 29 kazánnal és gőzturbinával felszerelt, három hajócsavar hajtotta Titanichoz képest. A Carpathia utazósebessége 14 csomó, megengedett maximális üzemi sebessége pedig 16 csomó volt.
Odalent a gépházban mindenki segíteni akart. Azok a fűtők sem hagyták el a kazánházat, akiket megilletett volna már a pihenőidő. Minden erejükkel lapátolták a szenet a kazánokba.
Mindenki érezte, hogy a hajó egyre nagyobb sebességre gyorsul fel.
A sebességmérő már elhagyta a 16 (29 km/óra) csomót, hamarosan 16,5, majd 17 csomóra kúszott fel a mutató.
A hídon minden remegni és nyikorogni kezdett, amikor a Carpathia elérte a hihetetlen 18 (33,3 km/óra) csomós sebességet.
Egyre több úszó jégtábla, majd kisebb-nagyobb jéghegy bukkant fel a sötétségből. A kapitány tudta, hogy saját hajóját és utasait is veszélynek teszi ki az észak felé tartó vágtában.
„Nem én, hanem Ő fogta a kormányt azon baljóslatú éjszakán”
Emlékezett vissza évekkel később a drámai órákra.
A Carpathia hajnali 3 óra 35 perckor érkezett meg a Titanic utolsó pozíciójaként megadott helyszínre, ám nyomát sem látták az óriási hajónak.
Rostron kétségbeesésében elrendelte, hogy lőjenek fel jelzőrakétákat.
Csak utóbb derült ki, hogy a Titanic nem teljesen pontosan adta meg a helyzetét,így szinte csoda, hogy mégis a helyszínre értek, igaz, nem tudhatták, hogy az óriás hajó ekkor már négy kilométeres mélységben hevert az óceán fenekén.
Az égbolton elsőként szétrobbanó rakétákra mindenfelől felvillanó apró fények válaszoltak, jelezve, hogy a Carpathia célhoz érkezett.
Az első túlélő hajnali 4 óra 10 perckor lépett a Carpathia fedélzetére, a Titanic mentőcsónakjából.
A túlélők kivétel nélkül sokkos állapotban voltak, és fagyott, elgémberedett kezükkel nem tudtak megkapaszkodni a fedélközi lejáróból alábocsátott kötéllétrákba. A túlélőket így egyesével, csiga segítségével húzták fel a fedélközbe.
A legutolsó túlélő, aki reggel fél kilenckor a Carpathia fedélzetére lépett, a Titanic másodtisztje, Charles Lightholler volt. Életben maradása szinte csodának tekinthető.
Lightholler a jéghideg vízbe vetette magát percekkel azelőtt, hogy a süllyedő Titanic végleg elmerült volna a sötét mélységben. Néhány perces úszás után sikerült huszadmagával felkapaszkodnia az utolsóként leeresztett, ám felborult csónak hátára. Teljesen átfagyva, több mint hat órát állt az instabil csónak gerincén, miközben sorra hullottak a jeges vízbe erejüket vesztett társai.
Mindenütt csak sírást és jajgatást hallani…
Lengyel doktor a fedélköz bejáratában fogadta a túlélőket, ő végezte el rajtuk az első gyors diagnózist, ami alapján az embereket az előkészített elsősegélyhelyekre kísérték. Így a magyar orvos a Titanic mind a 705 túlélőjével találkozott.
Feljegyzése szerint sok volt a töréses és ficamos sérülés, amelyet a csónakba szálláskor vagy a fedélzeten kitört pánikban szereztek a túlélők.
„Összesen 705 lélek menekült meg, akik közül négyen még aznap meghaltak. A halál oka náluk sokk, vagy belső sérülések voltak… Részint a tolongás, részint leugrás következtében sokan sérültek meg, úgyhogy csakhamar megtelt két kórtermünk zúzódásokat és töréseket szenvedőkkel.”
„Többen jégtáblákra ugrottak, s aztán úszva menekültek, s úgy emelték be őket a csónakokba, midőn már 3-4 órát úsztak a jéghideg vízben”
Emlékezett vissza dr. Lengyel Árpád a szörnyű éjszakára, a Mentők Lapjának 1932 szeptemberében kiadott különszámában.
„Rettenetes volt nézni ezeket az embereket, az asszonyok sikoltoztak férjeik és gyermekeik után, akik szemük láttára elvesztek, és itt-ott magányos gyerekek kerültek hajónkra, akik szüleiket vesztették el. Szegényeket zokogó szívvel vigasztaltuk… Nagyon szomorú volt az utunk visszafelé mindenütt csak sírást és jajgatást hallani…”
Szerepel abban a levélben, amit a magyar hajóorvos még a Carpathia fedélzetén vetett papírra New York felé hajózva bátyja, dr. Lengyel József ügyvéd számára.
A Carpathia, miután több kört is leírt a tragédia helyszínén további esetleges túlélők után kutatva, délelőtt tíz órakor New York felé vette az irányt.
Nem sokkal az elindulásuk előtt érkezett meg a helyszínre az SS Californian gőzös, amely a tragédia éjszakáján a zajló jég miatt alig tíz mérföldre, látótávolságra állt meg a Titanictól, de a Titanic vészhelyzeti rakétáinak észlelése után sem indult menteni… Stanley Lord kapitányt a tragédia után eljárás alá helyezték és felelősségre vonták.
A Carpathia április 18-án este tíz óra öt perckor zuhogó esőben kötött ki New Yorkban, ahol hatalmas tömeg várta az óceánjárót. A megérkezés sem volt mentes tragikus jelenetektől, sokan csak ekkor szembesültek azzal, hogy elvesztették szeretteiket. Másnap, április 19-én a New York Times interjút készített a magyar hajóorvossal. „Borzalmas volt, még számomra is. Néhányan estélyi ruhát viseltek, néhányan pizsamát, de mindannyian sokkos állapotban voltak, mint Mr. Daniel, egy philadelphiai bankár, akinek saját öltönyömet adtam oda… Sok olyan gyereket mentettünk ki a mentőcsónakokból, akiknek nem voltak ott a szüleik… Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben. Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek” – nyilatkozta Lengyel doktor a patinás amerikai lapnak.
Amikor a gőzös kisiklott a Hudson folyón, díszkíséretként az amerikai haditengerészet két, fellobogózott korvettje fogta közre, majd valamennyi, a New York-i kikötőben állomásozó hajó félárbocra engedte lobogóját, és hajókürtjeit folyamatosan bőgetve tisztelgett a Carpathia hős legénysége előtt.
Hogyan őrzi dr. Lengyel Árpád emlékét az utókor?
Az első világháború után tovább folytatta civil orvosi hivatását. 1919-ben az I. kerületi Mária téri OTI-rendelőintézetben szakorvosként, majd 1930-tól az akkori budapesti közlekedési vállalatnál, a Beszkártnál dolgozott üzemorvosként. 1938-tól a ma is működő Kapás utcai rendelőintézet főorvosa volt, és itt dolgozott egészen az 1940. szeptember 8-án bekövetkezett haláláig.
Síremlékét Petneházy Zalán egykori folyamőr hajóskapitány kezdeményezésére a magyar tengerésztársadalom összefogásával felújították, és 1982 szeptemberében, a tengerészet világnapján megtartott ünnepségen avatták fel.
Azóta minden évben, a tengerészeti világnapon megemlékezést tartanak a sírjánál.
2004-ben a nemzetközi Titanic-kutatócsoport tagjai is felkeresték dr. Lengyel Árpád sírját, hogy leróják kegyeletüket a Carpathia egykori hajóorvosának emléke előtt.
2008 óta szülőfalujában, Pilismaróton, az orvosi rendelő falán elhelyezett emléktábla őrzi a Titanic tragédiája után a tengerre soha többé vissza nem tért hajóorvos emlékét.
szerk.:Cseke Ibolya
források:
Völgyi Péterné dr. Reich Márta
dr. Balogh Tamás. A Titanic árnyékában, Delta Vision Kiadó Budapest, 2012
