SumidaRégen mivel mostak? Népi mesterség a szappanfőzés
A növényi hamunak lúgosító hatása van. A mosáshoz használható hamulúgot úgy nyerték, hogy a fahamut zubogó forróvízzel elkeverték.
Az erősen szennyezett ruhákat pár órára a lúgos vízben hagyták ázni. Az ily módon megtisztított ruhát azután kivitték a közeli patakhoz, ahol messze volt a folyóvíz, ott a kút közelében teknőben mosták a ruhákat. A sulykoló volt a régi idők mosógépe, a patak partján állva ezzel verték a ruhát a mosódeszkán vagy lapos kövön.
A kimosott ruhát nyáron kiteregették a gyepre, kerítésre száradni és fehéredni.
A házi szövésű vászonneműt évszázadokig lúgozással tisztították, szappant a népi gyakorlatban csak elvétve használtak. A szappanfőzés a 20.század elején terjedt el a falvakban. Ebben közrejátszott az is, hogy fokozatosan háttérbe került a házivászonból készült viselet másrészt a szappankészítés egyik fontos alapanyaga lúgkő is könnyebben beszerezhetőbbé vált.
Szappan alapanyaga
Disznóöléskor minden nem ehető zsiradékot, illetve egész évben a sütés-főzés során megmaradt zsírt, végterméket ,melyet nem tudtak étel készítés során újra hasznosítani, összegyűjtötték egy edényben. (Bélháj, avas tepertő, avas szalonna, hurka zsír, marha-, birkafaggyú) A faggyú azért kellett bele, hogy a szappan szép fehér és szilárd legyen.
Szappanfőzés
Konyhai, vagy udvari katlanokba tették a szappannak valót
(a szappanfőző üstöt másra nem használták.)
A zsiradékokat vízzel megfőzték, majd hozzáadták a marószódát. Az elegyet 4-5 órán át főzték. Általában 4 kg zsíros alapanyaghoz számítottak 1 kg szódát. Az üstben fővő anyagot szinte állandóan kevergetni kellett, hogy ne fusson el a habja. Ha mégis kifutott, hideg vizet öntöttek bele és ezzel hűtötték vissza.
Azt, hogy mikor jó a szappan úgy nézték meg, hogy egy kevés anyagot az ujjaik közt morzsoltak, hogy habzik-e, vagy azt nézték, hogy mikor nem csurog le a massza a keverőfáról.
A kész szappant az üstből óvatosan kiszedték egy öntőformába, hagyták megszilárdulni. A kiszedett szappant általában fakeretbe öntötték, melyet előtte letakartak egy vizes lepedővel. A lepedőre azért volt szükség, hogy összerántsa a főzetet. Kihűlés, szikkasztás után a lágy szappantáblát dróttal a kívánt méretre darabolták, majd hűvös, szellős helyen, padláson, kamrában szárították.
Az erősen maró, üstben visszamaradt lúgot óvatosan kezelték. Zárható edényekben tárolták ezt a zsíroldó folyadékot.
Ezzel mosták ki a durván szennyezett ruhákat, padlók sikálásra, fakerítés elszürkülésének meggátolására, disznóölés után edényeket mosására használták.
A mosásnál elkopott szappandarabkákat használták tisztálkodásra.
Ha nem volt pénz lúgkőre, akkor hamulúggal főzték ki a szappant, így is jó szappant tudtak előállítani. A szappan házi készítésének a fő értelme a takarékosság volt, nem kellett érte pénzt adni a boltban.
Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek.
Szappant általában akkor főztek ha összejött annyi alapanyag, amiből legalább 4 kg szappant lehetett főzni. Háziállat elhullása esetén (birka, malac, gida) nem várták meg a mennyiség összejöttét, ezeket rögtön kifőzték. A falusi ember nem ismerte a haszontalan elvetni való hulladékot, a körülötte lévő természet minden részének hasznosítására törekedett.
A mosószappan készítése kisipari tevékenységgé vált A nagy múltú foglalkozás legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is alakultak. A kecskeméti szappanos céhben a 20–30 mesterember dolgozott.
szerk.: Cseke Ibolya
források:
*www. kencefice. com
*http:// mek. oszk. hu – Magyar Néprajzi Lexikon
*Halász Péter: “Honcsánt szappan”
