SumidaSuba
A suba a cifraszűr mellett a magyar népviselet „szakrális” öltözéke. A hosszúfürtű magyar juh szőrös bőréből készül, palástszerű, bokáig érő felöltő.
A suba öregnek tekintélyt, fiatalnak erőt, férfiasságot, hullámzása, a testen való ringása a járásnak, mozgásnak szépséget adott, szerkezeti tagoltsága, díszítése emelte a test derakasságát. A módosabb házasuló legénynek kijárt egy suba, de általában a meglett férfikorban viselték.
Bél Mátyás így írt a subáról:
„…ha fáznak befordítják, ha melegük van, kifordítják.
Felfogta az őszi hideg esőt, a süvöltő pusztai szeleket, a pustoló hóförgetegben is őrködhetett benne a pásztor. Fektében ágya, derékalja, párnája volt. Amikor a jószágot vigyázta botjára támaszkodva, karja alá gyűrte, ha megúnta az ácsorgást, ülésnek használta: maga alá szedte, kötését a fara alá igazította, ha rámelegedett, földbe szúrt kampójára akasztotta, és árnyékában hevert.”
A suba története
Eredetéről nincsenek bővebb adatok, nagy valószínűséggel nomád állattenyésztő korunk óta kísér bennünket. A 13–17. századbeli írott emlékekben nagyobbrészt prémmel bélelt ujjas vagy ujjatlan ruhát jelentett. A szőrével befelé fordított, kívül selyemmel, szövettel borított suba Mátyás király idejében igen népszerű és előkelő viselet volt. A 16–17. században a polgárság körében is igen elterjedt.
A borítás nélküli báránybőr subák a pásztorok és a nép körében terjedtek el. Bél Mátyás írja az alföldi pásztorokról 1737 -ben:
„Nyers bőrből szabott felettébb szőrös ruhaneműben járnak, aminek bunda a neve.”
A subát a nagykunságiak, hajdúságiak és a dél-borsodiak bundának nevezték. A Dunántúlon és Erdélyben a ködmönök és mellesek néhány fajtáját nevezték bundának. A suba igazi hazája az Alföld volt, ahol az asszonyok is viselték. A Dunántúlon inkább csak Veszprém környékén dívott az ünneplő suba. Erdélyben a Mezőségen a férfiak és nők egyaránt használtak subát.
A suba divatja az I. világháború után letűnt.
Suba szabása
E télen meleg, nyáron – a hőszigetelés miatt – hűsítő ruhadarab szabásához legkevesebb 3 és fél juhbőrt használnak fel. Hogy milyen legyen a suba, az mindig a pénztárcától függött: munkába 5, kocsikázáshoz 8, templomba járásra 10-12, de még 15 darabból is készült suba. A kiterített darab körcikkely, vagy teljes kör alakú volt, a felhasznált bőrök számától függően. A köznapiak dísztelenek voltak, az ünnepieket színes bőrből kivágott, rátétes elemekkel hangsúlyozták. Hossza lehetett földig, vagy combig érő. Hódmezővásárhelyen a rövidebb, a Nagykunságon, Hajdú és Bihar megyében a hosszabb formáját viselték. Az egyes részeket duplán fogott keskeny bőrszalaggal együtt varrták össze. Az alját esőben-sárban kifelé fordítva felgombolták.
A jó subához a bőrt ki sem mosták, mert amíg benne maradt a juhszőr természetes zsírossága, lepergett róla az eső és nem járta át a hajnali harmat.
Az egyszerű, kevés bőrből készült darabokat a juhászok maguk törték puhára és természetes színében, dísztelenül viselték. A subát sokféle célra használták: védett a hideg és az eső ellen, lehetett derékalj és takaró, ráülve azon falatoztak. Az izzadt, felhevült lovat úgy kímélte a gazdája, hogy hidegben saját subáját terítette a hátára.Öreg suba még jó szolgálatot tett a fekvőhelyen (ágyon, dikón) ha már rongyosodott, végül az ólba, istállóba került,.
A 19. sz. elejétől már egyre inkább a bundavarró szűcsök készítette irhás, virágos subák hódítottak. A bőröket meghagyták természetes fehér színükben, de Békésben és a Kiskunságban sárga földdel okker sárgára, Veszprém környékén taplóval vöröses-barnára festették. Az ünneplő suba ornamentikailag mesterien megtervezett remekmű volt.
A férfiak subáját fehér vagy sárga alapszínűre, az asszonyokét többnyire barnára készítették a szűcsök.
A szűcsmesterség központja a Jászság volt. A 19. század végén 300 szűcsmester készítette még a férfi és a női subákat Jászberényben.
Suba díszítése
Főként a kunsági, hajdúsági, borsodi, bihari kisbundás szűcsök voltak, akik a suba egész felületét tökéletesen felépített, fekete szűcsselyem virágozással borították. Igen szépek és híresek voltak még a zöld selymezésű debreceniek és jászságiak, a rövid, tarka virágos böszörményiek. A vásárhelyi kissubák, 8–12 bőrből, szerényebb virágozással készültek, mint a vele rokon csabaiak, szegediek és makóiak. A bokáig érő nyíregyháziakat az 1870-es, 80-as években még több színnel, később egyszín zölddel varrták. A Dunántúlról csak a hosszú csökölyi suba ismert. Sárgás-barnás alapját a piros kereszt és a félkörösen csipkézett „almás” szélű szálirhák felváltva tagolták.
Az ünneplő subát mérete, díszítése monumentálissá tette,
eltérően a juhász- és kocsiravaló subáktól – nem erős ürübőrökből, hanem selymesfürtű, kikészítés után bársonyos tapintású báránybőrökből készítették.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás: Magyar Néprajzi Lexikon
