SumidaA nyelvújítók és a nyelvújítás
“Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.”
/Bessenyei György/
Mindannyian ismerjük Kazinczy Ferenc nevét, és a nyelvújítás fogalma is ismerősen cseng, de előfordulhat, hogy az ezzel kapcsolatos információink az idő múltával kissé hiányosak lettek. Elevenítsük fel együtt azt a magyarok számára meghatározó időszakot.
A magyar nyelv állapotára a felvilágosodás eszméinek terjedése irányította az érdeklődést. Felismerték, hogy a szellemi élet csak akkor lendülhet fel, ha művelése a majdan mindenki számára érthető anyanyelven történik, a korabeli magyar nyelv viszont egyelőre nem volt elég árnyalt ahhoz, hogy a hivatalos latin vagy a mellette használatos (és 1784-ben II. József által hivatalossá tett, majd 1790-ben visszavont) német helyébe léphessen.
Bár a korszak elején a magyar nyelvet mint kötelező tárgyat bevezették a közép- és felső iskolákban (1792), még sok mindennek kellett addig anyanyelvünkkel történnie, amíg alkalmassá vált arra, hogy az országgyűlés hivatalos nyelvvé tehesse (1844), illetve hogy a szabadságharc utáni idők németesítő hatásainak ellen tudjon állni akkor is, amikor a német lett a közigazgatás, majd a gimnáziumi tanítás és – a latin mellett – az egyetemi oktatás nyelve.
Kazinczy Ferenc
1759-ben nemesi családban született. Sárospatakon filozófiát, jogot, teológiát hallgatott, majd joggyakornokként dolgozott. 1784-ben a miskolci szabadkőműves páholy tagja lett Orpheus álnéven, majd Kassán tíz vármegye iskoláinak felügyelőjévé vált.
1788-ban Batsányi Jánossal és Baróti Szabó Dáviddal együtt megindította az első magyar folyóiratot, a Magyar Museumot, de sajnálatos módon már a kezdetekben viták keletkeztek Kazinczy és Batsányi közt, ezért Kazinczy végül úgy döntött, hogy távozik a laptól, és két év múlva önálló lapot indított, amelynek az Orpheus nevet adta.
1794-ben belépett a Reformátorok Titkos Társasága nevű titkos szabadkőműves páholyba, ám még ugyanabban az évben letartóztatták, és először halálra és jószágvesztésre, majd bizonytalan idejű fogságra ítélték. Hat és fél évig raboskodott különböző börtönökben, ami idő alatt tanult, írt és fordított, végül 1801-ben szabadult.
1804-ben feleségül vette a nála húsz évvel fiatalabb Török Sophie-t, és Zemplén megye levéltárosa lett. 1828-ban Pestre utazott az Akadémia előkészítése ügyében, de nem kapta meg a titkári állást., két évvel később azonban az Akadémia tagjává választották.
1831-ben a kolerajárvány egyik áldozataként halt meg, Széphalmi házának kertjében temették el.
A magyar nyelvújítás korszaka
A nyelvújítás a nyelvfejlesztés egyik fajtája, amelynek során tudatos és tömeges változtatásokat hajtanak végre egy nyelvben. A nyelvújítás elsősorban nyelvművelők (írók, költők, nyelvészek) tevékenysége, célja a szókincs bővítése, az idegen szavak helyettesítése, a stílusújítás és az egységes nyelv megteremtése. A nyelvújítás legfontosabb eszközei az egyszerűsítés és az új szavak létrehozása, illetve hatással lehet még a nyelv fejlődésére valamely nyelvhez való visszatérés igénye is.
A magyar nyelv fejlődésének üteme a XVII. század második felében lelassult, 1711 után csökkent a magyar művelődés központjainak hatóereje, az anyanyelv használata visszaszorult, a közéletben, a tudományban sokkal inkább előtérbe került a német, latin hatás.
Nyelvújításunk sajátos vonása, hogy szorosan kapcsolódott a politikához. Hamar központi kérdéssé vált lett a nyelv jogainak helyreállítása, államnyelvvé tétele, egyenjogúságának biztosítása a művelődésben és a közéletben.
Legalább ilyen fontos feladat volt a magyar nyelvet megtisztítani az idegen hatásoktól, gazdagítani a szókincsét a korban növekvő új fogalmak megnevezésével, illetve biztosítani sokszínűégét.
Országos érdeklődést biztosított a nyelvnek, nyelvfejlesztő társaságok, irodalmi szalonok jöttek létre, folyóiratok, napilapok jelentek meg, melyek az új szavakat terjesztették, hirtelen fejlődésnek indult a magyar színjátszás, megnőtt a könyvkiadások száma, de igazából Pest lett az új folyamatok központja. Észrevehetően több szótár, szójegyzék, nyelvtudományi vitairat jelent meg, mint azelőtt bármikor, valamint felélénkültek a tudományos viták is.
A legjelentősebb eredményt a Kazinczy vezette nyelvújítási harc érte el a XIX.század első két évtizedében. A nyelvvel, irodalommal foglalkozók táborán belül valóságos háború dúlt a hagyományőrzők (ortológusok) és a nyelvújítók(neológusok) között.
Mi is jelentett ez a két tábor: a neológusok akik az újítás hívei és az ortológusokéról akik fenntartásokkal viseltetnek az újításokkal szemben.
Ez a szembeállítás azonban meglehetősen leegyszerűsítő. A szerzők nagy része különböző alkotói periódusaiban – mint kortárs nyelvhasználó és vizsgálódó – máshogyan értékelte a jelenségeket, sőt, az sem volt ritka, hogy máshogy ítélt elvileg, és máshogy járt el a gyakorlatban. Jó példa erre a Mondolat, az ortológusok gúnyiratfüzére, amelynek eredetije neológus tollból született, s a neológián belül elfogadhatatlannak tűnő, túlhajtott jelenségeket kívánta pellengérre állítani.
Másrészről az ortológusok sem azt hangoztatták, hogy mindenfajta nyelvi újítás kártékony; csak máshol húzták meg az elfogadhatót és az elvetendőt elválasztó határvonalat.
Minden említésre méltó szerző közös vitaalapja volt – ha a neológusok és különösen Kazinczy, erről az azonosságról a vita hevében hajlamosak voltak megfeledkezni -, hogy a magyar nyelvnek szüksége van a megújulásra. A megújulás mikéntjéről azonban többféle elképzelés élt; a skála igen széles volt a nyelvi hagyományokat sutba vágó szófarigcsálástól a Debreceni Grammatika címmel emlegetett kötetig (1795), amely szerint a nyelv befejezetten áll, törvényei adottak, és változások csak ezek keretei között lehetségesek.
Barczafalvi Szabó Dávid (1752-1828) 18. század végi tevékenysége szemléletes példája volt annak, mennyire nézőpont kérdése a besorolás.
Fordítóként eleinte sok idegen szót átemelt a nyelvbe – ez ekkor ortológus viszonyulást jelentett -, majd szükségét látta a hiányzó magyar megfelelők létrehozásának – tehát a neológiának -, és meg is írta a nyelvújítás elveinek, céljainak és módszereinek legelső tudományos igényű kifejtését.
Hozzáfogott az elvek megvalósításához: eleinte óvatosan, a nyelv hagyományait tiszteletben tartva magyarított, a későbbiekben azonban – túlzó neológusként – ontani kezdte a nyelvszokásnak fittyet hányó szótekervényeit. (Újító módszerei, erényei és tévedései sok más nyelvújítóval rokonítják.) Kazinczy lesújtó bírálattal illette érzelgős, de közkedvelt regényfordítását, és a fordítónak eleinte nem adott helyet a neológusok soraiban.
És bár később visszakozott, kiszélesítve a neológiáról alkotott nézeteit – s ezzel Barczafalvit mégis neológusnak ismerve el -, a szerző mint nyelvrontó vonult be a köztudatba.
Szörnyeményei: A kettőspont nála popont, a miniszter tanaknok, az emlékmű emlep, a fogalom gondolyag, az egyetem mindeményelem, a rektor a mindeményelem mindenese és így tovább. A tizenkét hónapot is magyarította: zúzoros, enyheges, olvanos, nyilonos, zöldönös, termenes, halászonos, hévenes, gyümölcsönös, mustonos, gémberes és fagyláros.
Ennek ellenére Barczafalvit tiszteljük azért, mert legalább hatvan-hetven szava fennmaradt, például: olvasmány, tanulmány, termény, társadalom, pamlag, ifjonc, szerkezet, véglet, helyettes, belföld, külföld, esernyő, láthatár, észlel, meneszt).
Nyelvújítási harc és vadhajtások
Az ypszilonháborúban (1805-1806) az “ypszilonista” Verseghy Ferenc a bánnya, láttya-féle (kiejtés szerinti) írást szorgalmazta, míg a “jottista” Révai Miklós a (szóelemzés szerinti) bánja, látja írásmódot tartotta helyesnek. A vitában az élő nyelv primátusát hangsúlyozó Verseghyvel szemben a nyelvtörténeti beállítottságú Révai győzött, amiben nagy szerepe volt annak, hogy Kazinczy (más írókkal együtt) mellé állt. A két nyelvész egyébként többféle grammatikai és nyelvhelyességi kérdésben is szembekerült egymással. Bár mind a ketten a nyelvhasználatot állították vizsgálódásaik középpontjába, saját rendszerüket kizárólagosnak tekintették, és szerették volna – országgyűlési törvénnyel is szentesítve – kötelezően betartandó normaként elfogadtatni. Így érthető, hogy a későbbiekben Kazinczy mindkettejükkel szembekerült.
Az Árkádia-per – bár nem a nyelvről szólt – a nyelvújító csatározások közvetlen előzményének tekinthető. A debreceni köröket felháborította Kazinczy Csokonai-nekrológja, majd a költőtársnak tervezett sírfelirat “Árkádiában éltem én is!” mondata. Árkádia, az ókori görög tartomány Kazinczy irodalmi hagyományokra alapuló értelmezése szerint a művészetek honát jelenti, gyanakvó debreceni vélekedések szerint viszont egyszerűen csak egy legelőkből álló területre utal, s így sértő Debrecenre nézve. Válaszul Kazinczy élesen kinyilvánította, hogy számára a “debrecenyiség” egyet jelent a szűklátókörűséggel, műveletlenséggel. És elérkezettnek látta az időt, hogy a nyelv ügyében is fellépjen a maradiság ellen.
A nagy igyekezet azonban szült jónéhány mai olvasatban szörnyetegnek ható és elrettentő példát:
“Te pedig oh, Fébosz! ezen alkalommal éles szabású szemedet és arculatodnak kemény és való vonásait a vidámság enyhítvén; s a Mondákságnak mosoly szádat elfutotta bugygó cseppjeiből néhányat lihegő ajkimra bájolván – engedd: hogy beszédem tiszta és bökkenős hangja, nem valamely hínáros heverőhez, hanem a csiklándlágyságot nyaló, vadonc locsmoj tajtékot mammoló tiszta folyam löllyedékjéhez hasonlítson! És: Képjáték vagy álommúlám? a korán egy édes hajnal pólyáit bontja, a komor setét felhőit szélyt űzi és a boncolt humorványok közül fejti ki a piros világosságot. – Úgy van, most születik a nap a terhes éj pongyola méhéből – milyen fehérség látszik aláereszkedő felhő csomójába hempelyegni? Ez az örömgyerek a szépelődők táborából választva – né! mint bontja széjt magáról tüzes fátyolleplét!”
1832-ben az első magyar helyesírási szabályzat bizonyítja a nyelvészet és az irodalom szoros kapcsolatát. Ebben a korszakban formálódott ki véglegesen az egységes magyar irodalmi nyelv, jött létre a művelt köznyelv. A nyelvújítással együtt járt a stílusújítás is. Megújult a szépirodalom, a társalgás, a tudomány stílusa és kifejlődött a publicisztikai stílus. A nyelvvel és a stílussal való tudatos, sőt programszerű törődés hagyományként élt tovább. A szókincs-gyarapítási törekvések is tovább hatnak.
írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás:
akadémiaklub.hu
MEK.oszk.hu
