SumidaA sintóizmus
A japánok többsége nem hisz egyetlen egységes vallásban, de ennek ellenére erősen vallásosak. Az országban megfér egymással az ősi sintó, a buddhizmus, a konfucionizmus és a kereszténység. Évszázados hagyományokra épülő szertartásaik vannak, de nem kötik őket olyan tabuk és szabályok, melyek megszabják hogy egyetlen vallást kell követniük egész életükben. Azt tartják, hogy Isten mindenben benne lakozik. Némelyek viszont – elsősorban a fiatal korosztály – szembehelyezkedik a vallásokkal, amelynek oka a tudomány nagyfokú fejlődésében rejlik. A II. világháború előtt a sintó államvallás volt, de az azt követő új alkotmány kimondta a vallásszabadságot.
Manapság már nem meglepő az a felfogás, miszerint a japánok sintoistának születnek, konfuciánusként élnek, keresztényként házasodnak és buddhistaként halnak meg.
A sintó ősi eredetű japán természeti vallás, az istenek követésének útja, ezt jelenti a Kami no Micsi japán kifejezés, illetve a sintó szó is, amely a kínai sen (szellem) és tao (út) japán kiejtés szerinti összevont alakja. A vallás érdekessége, hogy leírt tanoktól mentes, filozófiai és erkölcsi rendszer nélküli kultusz, nem tartalmaz semmilyen erkölcsi parancsolatot. Nem követeli a hívőktől hogy naponta imádkozzon, az is elég ha elmegy a templomi ünnepekre, és ajándékokat visz a szertartásokhoz.
A sintó fogalma történeti értelemben nem foglalja magában a japán vallás őskori formáit, és a szó az írott forrásokban sem jelenik meg a Kr. u. VI. század második feléig. A Kr. u. IV. századra kialakult nemzetségi társadalomban minden nemzetségnek (ujinak) megvolt a maga védistene (ujigamija), amelynek kultuszát a nemzetségfő irányította. A 4. században minden nemzetségnek (udzsinak) megvolt a maga védőistene (udzsigamija), amelynek kultuszát a nemzetségfő irányította. Ekkortájt vált szokássá szentélyt építeni az udzsigami vagy kami („szent hatalom”, „isten”) számára.
Kezdetben a csak természet, később emberi tulajdonságokkal felruházott istenek, majd az ősök és a császár tiszteletén alapult. A császárt az istenek leszármazottjának tartották, ebből adódott a császár rajongó tisztelete. A nagy elődök, az ősök tisztelete, a felebaráti szeretet gyakorlása kötelessége a sintó vallás követőinek, mely a legnagyobb értéknek az emberi élet kiteljesedését tartja a világban. Úgy is szoktak fogalmazni, hogy a sintó az élet vallása, és gyökerei Japán őstörténetéig nyúlnak vissza. Legősibb és legalapvetőbb képzete, a kami (szellem, istenség) ma is meghatározó eleme a japán vallási gondolkodásnak. A sintó lényegében a természet istenítése, azt tanítja hogy a világon mindennek lelke van – a “kami” – amely lakhat fában, sziklában, vízben, lótuszvirágban, mindenben amivel a természettel szoros kapcsolatban álló japán emberek találkoznak. Ez a hit alakította ki a japánokban a természet iránti fogékonyságot, azt hogy gyönyörködni tudjanak a természet változatosságában, és örülni tudjanak szépségeinek.
Kezdetben a szent helyek úgy alakultak ki, hogy a természetben egy-egy sziklát vagy fát kiválasztottak, kötéllel körbekerítették, és az volt a szentély. Később kis épületeket is emeltek. A kami a sintó szerint mindenben benne lakozik, ám nem helyes istennek nevezni, hanem inkább tündér, szellem, lélek, ugyanis az istenekkel szemben nem halhatatlan. A kami kedve szerint lehet jó, gonosz, vidám, szomorú. Segíthetnek, de árthatnak is – ezért ajánlatos velük jóban lenni, elnyerni a jóindulatukat. Ezt megtisztulással, áldozati ajándékokkal, fohászkodással és tánccal igyekeznek elnyerni. Ha haragra gerjednek, okozhatnak bajt, balszerencsét, betegséget, sőt háborút.
A kamik rangja nem egyforma, a nagy természeti erők, pl. a nap (Amateraszu) minősítése ómi-kami, ami nagy szellemet jelent, de a sziklák, fák, hegyek, madarak kamijainak általában nincs külön neve. A japánok hite szerint a kami nappal alszik és erőtlen. Ha mégis imát szeretnének mondani valamelyik szentély előtt, akkor a bejáratnál lógó haranggal, valamint tapssal fel kell ébreszteni, hogy felfigyeljen rájuk, és meghallgassa az imát. A harang hangja inkább a kolompéra hasonlít. Az ima elmondása előtt a hívek pénzadományt dobnak a szentély bejáratánál lévő gyűjtőbe.
Az Edo-korszak (1603-1868) végéig a helyi kami hitvallás és buddhizmus, szoros kapcsolatban álltak, olyannyira, hogy sok épület funkcionált egyidejűleg sintó szentélyként és buddhista templomként is.
A Meiji korban (ejtsd: Meidzsi (1868–1912) a sintó szentély robbanásszerű változásokon ment keresztül. A Meiji-restauráció megalkotta a Kami és a Buddhák Szeparációs Törvényét, mely elv szerint el kellett különíteni a kamit a külföldi buddhista elemektől.
A törvény hatására egy kegyetlen anti-buddhista mozgalom vette kezdetét, mely több száz buddhista templom erőszakos bezárásához, földjeik elkobzásához, szerzetesi életüktől való eltiltáshoz, könyvek, szobrok, és buddhista tulajdonok elpusztításához vezetett, hatalmas károkat okozva a nemzeti örökségekben.
Egy idő után alábbhagyott a gyűlölet, a sintó es a buddhizmus teljes különválasztása nem jött létre. Mai napig majdnem minden buddhista templomban megtalálhatóak apró szentélyek a helyi sinto kaminak és fordítva, buddhista figurákat tisztelnek a sintó szentélyekben.
A II. világháború előtt a sintoizmust államvallásnak tekintették, de az új alkotmány kimondja a vallásszabadságot, amely alapján egyik vallás sem kap megkülönböztetett szerepet. 1946-ban a császár is kihirdette, hogy lemond istenektől való származásáról.
A sintó szentélyeket a bejáratuknál álló oszlopokra épített, tetején kettős gerendával lezárt kapuról (torii) ismerhetjük meg, melyek a képeken is láthatók. A kapuk állítólag a szentélyek körül régen tartott kakasok “kakasülői” mintájára készültek. Az első képen Japán egyik legérdekesebb ilyen kapuja látható, mely Miyajima szigetén áll a tengerben, az Itsukushima Shrine tenger felőli bejáratánál. Nap közben, apály idején szárazon van, a turisták sétálnak alatta. Estére a dagály miatt lassan körülveszi a tenger. A kapuk mérete a legváltozatosabb, a kis szentélyek előtt álló kisebb kapuk alatt egy magasabb ember csak fejet hajtva fér el, de léteznek hatalmas kapuk is, melyek többször 10 méter magasak. A torikkal kapcsolatos legérdekesebb élményünk a Kyoto közelében lévő Inariban lehet, ahol a Fushimi Inari Taisha körüli hegyen több ezer kisebb-nagyobb fa és kőkapu fogad bennünket. A kapuk szinte egymást értik és alagutakat alkotnak. A szentélyekben többnyire egy szent tárgy található, pl. tükör, amely a hely valamely szentjének a lényegét (mitamáját) jelképezi. Érdekes adalék, hogy a sintó és a buddhizmus közötti határvonal annyira elmosódott, ezt mutatja, hogy számos buddhista istent sintó kamiként is tisztelni kezdtek.
A sintó esztétikai alapelve a tisztaság, mely szorosan kapcsolódik a japánok hazaszeretetéhez, életfelfogásához, önérzetéhez is. Mivel a szennyet a gonosszal azonosítják, ezért minden szertartás alapja a megtisztulás. Már a templomok bejáratánál is azonnal egy vízzel teli kő-medence fogadja a híveket, amelyre hosszú fanyelű kanalak vannak készítve. Itt belépés előtt kezet és szájat öblítenek a hívek, hogy tisztán lépjenek be a szentélybe. Az istentisztelet általában néhány perces elmélyüléssel kezdődik, majd a hívek az oltárra helyezik áldozataikat, halat és rizsbort. Ezután könyörgés és tisztulási szertartás következik, amit a pap ősi rítus szerint végez. A sintó hit a kötelező tisztálkodások egész rendszerét írja elő a híveinek.
A sintó vallás követőinek száma meghaladja a 112 milliót.
írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás:
Terebess Ázsialexikon
japánlap.hu
suzukiayumi. blogspot
