A tiszafüredi nyereg

Nyerges szavunk, személynévként 1359-től ismert.

A nyergesmesterek a paraszti kézműves és a céhes iparos rétegek határán éltek.

A magyarság a honfoglaláskor magával hozott nyitott nyeregszerkezetet használta tovább a kárpitozott úri és a farszíjas paraszt- és katonanyergeken. Európa számos országában a huszárezredeket az e hagyományt őrző nyergekkel, magyar módra szerelték fel.

Egyes falvakban, mezővárosokban népes nyergesközpontok működtek. A nagyobb városokban céhes szervezetben működő nyerges iparosok tevékenykedtek. A nyergesek egyidejűleg általában szíjgyártók is voltak, illetve a szíjgyártók is foglalkoztak nyeregkészítéssel, s akik már a XIV-XV. században céhekbe tömörültek.

A tiszafüredi nyereg és készítőik

Sajátos és híres változata a magyar nyeregnek a tiszafüredi nyereg, melyet a XVIII. századtól lehet nyomon követni.

A tiszafüredi készítésű, majd ennek elterjedésével kialakult, ún. tiszafüredi típusú nyereg jellegzetessége a viszonylag alacsony állás, valamint az első és a hátsó kápafejnek egyaránt ún. kápakanál-ban való végződése, illetve kiképzése és gyakran míves faragású díszítése.

Az erdélyi havasok közt fennmaradt nagykápás nyereg mellett, a füredi az egyetlen valóban hagyományos összekötő szál a honfoglalás kori és a modern nyergek között. Emellett ez a nyereg az utolsó iparszerűen gyártott magyar többcélú nyereg.

A füredi nyerget kétféle fából készítették. A ló hátára simuló nyeregtalp puhafából, általában nyárfából készült, míg az ívelt kápákat keményfából, Y alakú ágasfából faragták. Mind a puha-, mind a keményfát három-négy évig szárították, hogy ne vetemedjen el.

Az alkatrészek díszítéséhez cifrázókést, különböző mintájú cifrázóvasat, fakalapácsot használtak majd a nyerget dörzsölőcsonttal fényesre csiszolták.

A XIX. század második felétől – összefüggésben a népművészet kiszínesedésével – vörös és fekete festékkel is kiemelték a faragásokat, így díszítve a nyerget.

A füredi nyergesműhelyek az idők folyamán ugyan változó, de mégis jellegzetes díszítménykinccsel rendelkeztek.

A keményfa kápákon beütött mintasor, mélyített és domború faragás volt, melyek mintázatát ékrovás és klasszicista indadíszek adták. A legszebb ornamentika a kápák kiemelt részére, a kápafejekre került, mely általában élethű vagy stilizált virágokat, bimbós vagy kinyílt virágtányérokat ábrázolt. A legkorábbi darabok virágábrázolása erősen stilizált; megfogalmazásában hasonlatos a honfoglalás kori tarsolylemezek palmettás díszeihez.

Magyar nyergek – Huszárnyergek

A huszárság mintájára Európa-szerte létrehozott könnyűlovas fegyvernem általános elterjedésével a magyar típusú nyergek évszázadokon át, nélkülözhetetlen kellékei voltak a hadi felszereléseknek. A könnyűlovasság sajátos magyar válfajaként kialakult huszárság hadi sikerei révén Európa-szerte ismertté vált, s a Rákóczi-szabadságharc bukása után a huszárok mindenütt szívesen látottak voltak. Ez a magyarázata annak, hogy a XVIII. század elejétől kezdve a világ harmincnégy országában terjedt el a könnyűlovasság e jellegzetesen magyar megjelenési formája.

A magyar nyereggyártás történetében fordulópont a XVIII. század elején következett be, amikor a huszárezredek ruházatát és felszerelését szabályozták. Ekkor egységes nyeregtípusnak a magas kápájú boknyerget írták elő. Ilyen típusú nyerget készíthettek ekkoriban Tiszafüreden is. A hadiipar nyeregre vonatkozó előírásai időnként változtak, így például a XIX. század elején elrendelték, hogy a nyergek első és hátsó kápáját patkó alakú erősítővassal kell ellátni. 1832-től a balesetveszélyre hivatkozva a huszárnyergeken első kápafej kialakítását megtiltották. A nyergeseknek, ha a hadseregtől megrendelést akartak kapni, ezekhez az előírásokhoz alkalmazkodni kellett. Az előírások változása 1868-ban nagy csapást mért a nyereggyártókra, ettől kezdve ugyanis a Monarchia huszárjai csak olyan nyergeket használhattak, melynek kápáját nem fából, hanem öntöttvasból készítették. Ennek a feltételnek a füredi nyergesek már nem tudtak eleget tenni, hadiipari megrendeléseiket elvesztették. A füredi nyergesműhelyek száma 1854 és 1884 között egyharmadára csökkent. 1868-tól, a hadiipari megrendelések elvesztésével ez a virágzó foglalkozás gyorsan hanyatlott, ráadásul a közlekedési lehetőségek gyors változásával egyre kevesebb nyeregre volt szükség.

szerk.: Cseke Ibolya

forrás:

*Kiss Pál Múzeum, Tiszafüred

*Magyar Néprajz – Szíjgyártók, nyergesmesterek

*Felkay Ferenc: Az utolsó tiszafüredi nyergesmesternél