A magyar huszár

A magyar huszár

“Nekünk, magyaroknak az a nemzeti jelkép, akiben az ősi magyar lovas harcosnak a tűzfegyverek korában való újjászületését látjuk.

A magyar huszár az a könnyűlovas, aki az elmúlt fél évezredben ott virtuskodott a török háborúkban családi tűzhelye, szülőföldje védelmében, a Habsburg-ellenes szabadságharcokban nemzeti jogaink biztosításáért, a dinasztikus háborúkban, uralkodója hívó szavát követve.

“A magyar huszár az a lovas katona, aki leffentyűs csákóföveget vagy forgós csákót, gazdagon zsinórozott dolmányt és szűk nadrágot, színes fonott övet és sarkantyús rövid szárú csizmát, bal vállán átvetett, ugyancsak gazdagon zsinórozott mentét visel. Vállszíjon tartott szablyát és tarsolyt hord, a nyeregkápára erősített karabélyt és deli pár pisztolyt is kéznél tart.” Az idézet a Hungarikumok Gyűjteménye – Magyar Értéktár rövid ismertetője

A huszár (lengyelül: husaria, németül: Husaren, olaszul: ussaro) a 15. században Magyarországon kialakult könnyűlovassági fegyvernem katonája. A könnyű fegyverzetű huszárok a pajzsosok alkotta biztonsági gyűrűből kitörve, elsőként csaptak rá az ellenségre, állandóan nyugtalanították azt, de a nagyobb ellenséges erő elől kitértek, a nehéz lovasság mögé húzódtak, amint azonban a támadásra újból kedvezővé vált a pillanat, ismét előretörtek.

A szó eredete

A huszár szó szerb-horvát eredetű, eredeti jelentése „rabló”; alapszava, a husa jelentése rablás, rajtaütés, rablótámadás. Ettől eltérően Magyarországon népszerű az a szómagyarázat, miszerint a husz (húsz) szóból származik, mivel Mátyás király elrendelte, hogy “húsz-húsz jobbágytelek után egy katona állíttassék a király seregéhez+, ezt azonban a nyelvészek tévesnek tartják.

1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Imre Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”).

A magyar huszár története

A huszárok legkorábbi említésükkor, a 14. század végi forrásokban többnyire délszláv eredetű, török módon harcoló könnyűlovasokat jelentettek. 1432-ben, illetve 1449-ben még végvidéki rablóknak, a latin nyelvű szövegekben malefactornak, praedatornak nevezték őket, de a délszlávoknál a török elleni harcokban már ekkor is komoly szerepet kaptak.

Mozgékony, könnyű csontozatú arabs vagy magyar lovon küzdöttek, törökös öltözetet, zsinóros mentét, szűk lovalónadrágot viseltek. Legfontosabb szerepük az irreguláris harcban, a portyázásokban, lesvetésben, a biztosításban és felderítésben volt, de a nyílt csatákban is megállták a helyüket.

Mátyás király huszárjai

Mátyás zsoldoscsapatainak, a később fekete seregnek nevezett haderőnek a huszárok már megbecsült részét képezték. A török szpáhihoz hasonló, nem egészen könnyű fegyverzetük volt. Könnyű „huszársisakkal”, tárcsapajzzsal, esetenként könnyű mellvérttel, fő fegyverként szablyával, gyakran kopjával, majd később karabéllyal harcoltak.

Mátyás korában még létezett egy régebbi fajta könnyűlovasság is. Bonfini az 1477-es győri tábor leírásánál azt írta, hogy „a királynak háromféle, cseh, rác és magyar” lovassága van. A megkülönböztetés itt nem nemzetiséget, hanem a lovassági fajtát jelentette: a cseh a nehézlovasságot, a rác a huszárságot, a magyar pedig a korábbi típusú könnyűlovasságot jelentette. Ez a különbségtétel a 15. század végére megszűnt, a huszárság alatt ekkor már egyértelműen a magyar könnyűlovasságot értették.

A 15. század második felében összetételük az eredetileg főleg délszláv elemekből vegyessé, majd főleg magyar etnikumúvá vált. Ettől kezdve egészen a 20. századig ők alkották a magyar könnyűlovasságot. Sikereik nyomán a 16. században már „magyar fegyvernemként” vált ismertté és terjedt tovább Európában, a 17-18. századra már a legjobb könnyűlovasságnak számított.

Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint:

“nemes ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon, másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt, cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem hívták huszárnak, hanem jászoknak. Mátyás király huszárcsapatai a jobbágytelkek után kiállított, telek-katonák, tehát nem zsoldba fogadott kóborlók, hanem földműves családok fiai voltak”

Huszárok a 18. században

A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telekkatonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfi tagjaik – még ha nemesek voltak is – szívesen beálltak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek.

Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszárcsapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg-házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat – főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a német államokban és Itáliában harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországon, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.

I. Lipót uralkodása alatt Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemesi felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi Miklós és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.

1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszárcsapatából, 3000 lovasból álló „reguláris” huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajna-melléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.

A magyar huszárok a 18. században

A Rákóczi-szabadságharc alatt mind Rákóczi, mind a vele szemben álló I. József császár is felállított huszárcsapatokat részben magyar, de jobbára horvát katonákból, amelyek azonban a háború befejezése után ismét feloszlottak. Bercsényi László, Rákóczi testőr-századosa viszont Franciaországban saját, máig fennálló huszárezredet hozhatott létre, és később megszervezte az egész francia könnyűlovasságot, eljutva a Franciaország marsallja címig.

A huszárok részben már a 17. század vége felé, részben a 18. század elején a kopja helyett karabélyt és pisztolyokat kaptak.

1771-ben rendelték el, hogy valamennyi lovasezred harcosai a gyalogharcra is legyenek kiképezve. A huszárok különben már a 17. század óta igen gyakran harcoltak gyalog is, ha a terep- vagy egyéb viszonyok azt szükségessé tették.

19. századi magyar huszárság

1800-1850 ig huszárezrednek tulajdonosa a nádor lesz (Nádor-Huszár).

Ezen idő alatt a huszárezredek számát nem szaporították; időközben (1848) szerveztek ugyan egy horvát huszárezredet (Banderiális huszárezred), amelyet azonban 1851 elején ismét feloszlattak.

1859-ben és 1866-ban magyarországi önkéntesekből állították fel a 13-16. számú huszárezredet.

Az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregének huszárezredei békében 2 osztályból (1. és 2.), egy-egy osztály 3 századból (1.-6.), egy pótkeretből és egy utász-szakaszból álltak. Mozgósításkor minden ezred még 2 törzsszakaszt és egy tartalék-századot állított fel, a pótkeretet pedig pótszázaddá egészítették ki. Háborúban – a tiszteket is beleszámítva – 150 lovasított és 21 nem lovasított ember képezett egy-egy tábori, azaz a hadszínhelyre vonuló századot. A huszárság lovassági karddal és ezenkívül az altisztek és a törzsszakaszok legénysége forgópisztollyal (30 tölténnyel), a többi legénység pedig hátultöltő karabéllyal (50 tölténnyel) volt felfegyverezve. Az utász-szakasz utászszerszámokat és robbanószereket vitt magával. A huszárezredek tisztikarait részint a bécsújhelyi katonai akadémiából kilépőkkel, részint a morva-fehértemplomi (Mährisch-Weisskirchen, Hranice na Moravě) hadapródiskolában kiképzett hadapródok előléptetésével egészítették ki.

szerk.: Cseke Ibolya

forrás:

*Hungarikumok gyűjteménye

*Magyar Értéktár

*Blaskovics József: A magyar huszárság története

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *