SumidaHajdúnánási szalmafonás
Hajdúnánást régen az arany szalma városának is nevezték, hiszen régóta nagy hagyománya van itt a szalmafonásnak.
A nánási asszonyok számára kenyérkereset volt a szalmakalap fonás, szinte minden háznál csinálták ősztől tavaszig. Az otthon előállított szalmafonatokat eleinte házilag varrták össze, majd a polgári divatban is elterjedő kalapok iránti igény megnövekedett, a kereslet hatására létesültek a szalmafonásra épülő gyárak, üzemek, az első 1860-ban. A kalapok mellett papucsokká, szatyrokká, szőnyegekké dolgozták fel a szalmát.
Az asszonyok eleinte saját maguk árulták a portékájukat, de az 1870-es évektől már az első nánási kalapkereskedők nemcsak Magyarország-szerte, de a Monarchia területére, és azon kívül Romániába, Szerbiába, Törökországba, Orosz- és Lengyelországba is szállítottak. Az 1890-es években az idényhónapokban (februártól májusig) naponta 4-8 vasúti kocsi árut szállítottak el, ugyanis Európában ekkortájt volt nagy divat a szalmakalap viselet. A nánási kalapok állták a versenyt a több évtizedes múlttal rendelkező német, svájci belga és angol szalmakalapokkal.
A fonatkészítés igen régen kialakult szokásokra épül. A munka első szakasza a szalmaszedés. Aratás idején gazmentes búzából és rozsból marokkal kell kiszedni és csomóba rakni az egészséges, töretlen szálakat, kévékbe kötni, majd eltárolni őszig. Akkor következik a tisztítás és válogatás. A kévéket szálanként ízekre szedik és háromfelé osztályozzák (vastag, középvékony és hegyivékony), majd csomókba kötik. Ezután áztatják, hiszen ily módon a szalmát könnyű fonni, mert a szálak nem törnek el. Megkülönböztetnek például hetes-, lapos, makkos-, tarka- és díszítő fonatokat.
1920-as évekig tartott, amikor Trianon következtében piacai nagy részét elvesztette. Innentől kezdve néha megújulva, átalakulva, szövetkezetté válva az 1960-as évekig tart a szalmafeldolgozás, egyre csökkenő mennyiségben és termékválasztékkal.
A szalmafonó mesterség mai jeles képviselője Reszeginé Nagy Mária így vall magáról:
„ A szalmát igen korán, három és fél éves korom óta kötöm, melyet anyai nagymamámtól tanultam. Egész életemben Hajdúnánáson laktam, négy gyermeket neveltem fel és mellette mindig szalmafonással foglalkoztam. Az évek múlásával újabb és újabb ötleteim voltak a szalma fonását illetően, és az igények most is megkövetelik, hogy mindig más formátumot, motívumot készítsek.”
Reszeginé Nagy Márianépi iparművész 2000-ben az Év Mestere, 2014-ben pedig a Népművészet Mestere elismerő címet kapta meg alkotómunkájáért. Saját maga termeli a szalmát, amelyből nemcsak dísztárgyakat, de használati eszközöket is készít.
A városközponttól néhány percnyi sétával könnyen megközelíthető az a nádfedeles parasztház, amely az 1700-as évek végén, népi klasszicista stílusban épült. Ebben a Jókai u. 12. sz. alatti háromosztatú módos paraszti házban alakította ki szívós, kitartó, elhivatott munkával az Aranyszalma Alkotóházat, melyben az idelátogató megcsodálhatja Hajdúnánás 150 éves múltra visszatekintő szalmaiparának eszközeit és termékeit köztük Reszeginé Nagy Mária szalmafonó, számos különleges munkáját.
Hajdúnánáson a szalmafonás évszázados hagyományát felelevenítve kétévente hirdetik meg az Aranyszalma Nemzetközi Szalmafonó Pályázatot, és kiállításokkal emlékeznek meg erről a nehéz, de szép mesterségről.
A Hajdú-Bihar Megyei Értéktár Bizottság 2014- ben a megyei értéktárba felvette a hajdúnánási szalmafonást.
szerk.: Cseke Ibolya
Forrás:
*Magyar Értéktár
*mek.oszk. hu
*hajdunanas.hu
*Csatári Ottó: Úti emléklapok
