SumidaA MEZŐTÚRI FAZEKASSÁG
A Nagykunság déli részén található Mezőtúr, a 18-19. században erős és jelentős város volt. Vására, amely a debrecenivel vetekedett, és a nagyállattartás, később a gabonatermesztés jelentős bevételt hozott a város lakóinak.
A városi élet kikövetelte az iparos mesterségek jelenlétét és azok magas színvonalát. Több tucat mészáros, hentes, csizmadia, szűcs, szabó, kádár, kerékgyártó dolgozott a településen.
Az 1830-as évek végén emelkedett ki a többi szakma közül a fazekasság, és a század végére az egész történeti Magyarországot tekintve, az egyik legnagyobb fazekas központtá fejlődött, csak Hódmezővásárhelyen volt több műhely.
Ezekben a műhelyekben több száz korongos és virágozó (díszítő) dolgozott, és a mezőtúri edények a vásározó fazekasok, illetve a kereskedők révén az ország távoli pontjaira is eljutottak. A túri edény keresett árucikk volt a piacokon. A vásárlók kedvelték az egyszerű köcsögöket, szilkéket, a fehér vagy sárga alapú, mívesen kikorongozott, gazdagon díszített mázas korsókat, lisztes bödönöket, kantákat.
A kezdetek
A település fazekasai már sok száz éve készítettek az itteni agyagból edényeket, kályhacsempéket. Levéltári adatokból, régészeti leletekből tudható, hogy a középkori Mezőtúron már korongoztak és égettek cserépedényt.
Ezek a korai fazekasáruk még szinte mind mázatlan ún.: feketekerámiák voltak. Fekete és szürke edények falára kaviccsal csiszoltak nagyon egyszerű motívumokat: spirálokat, köröket, esetleg stilizált növényi ábrákat.
Az első fontos lépés a mázas kerámia megjelenése volt.
Mezőtúriak a Hódmezővásárhelyről odaköltözött céhes mesterektől tanulták meg ennek a fortélyát.
Az 1870-es években az addig jellemzően fehér alapszínű mezőtúri mázas edény megváltozott. Az uralkodó szín a sárga lett, melyet az Arad szomszédságában lévő Dud község bányájából szállított földfesték színétől a „dudi sárga” színt kapott a mezőtúri edény.
A sárga alapra fekete írókás virágmintákat, növényi leveleket írtak, melyeket zölddel, pirossal (téglaszínnel), kékkel és fehérrel töltögettek ki. Ebben az időszakban a szinte elmaradhatatlan edénydísz még a három nemzeti szín, amelyek minden nagyobb edényen megjelentek.
A sárga mellett megjelent a zöld és a barna szín is.
Ahogy haladunk előre a korban, a színek egyre hangsúlyosabbak lettek, a díszítmények szó szerint kivirágoztak, ahogy a műhelyek egyre jobban elsajátították az új technikákat, az új anyagokkal való munkát.
Természetesen a kerámiakészítés felfutásának a keresleten kívül volt még egy nagyon fontos alapja: a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló, korongozáshoz (és téglagyártáshoz) kiválóan alkalmas agyag. Ahogy a legtöbb síkvidéken lévő fazekas központban, Mezőtúron is vörösre égő, nem tűzálló agyagot bányásztak a városon belül és annak határában.
A mezőtúriak legfontosabb edénytípusa a korsó volt. A fazekas szakember elterjedtebb elnevezése a városban a korsós, hiszen minden műhely készítette a vizeskorsókat, aratókorsókat, csörgőkorsókat, a legmívesebb, legnagyobb szakmai tudást igénylő csárdáskorsókat. (Azt tartották, hogy ezeket a csupadísz, nagyon kecses és elég drága edényeket már csak akkor veszik le a polcról, a szekrény tetejéről, amikor csárdást járnak, vagyis amikor valamilyen ünnep van a családban, a közösségben.)
Valószínű, hogy a középkori kézművesek már valamiféle céhes formában dolgoztak, az viszont bizonyos, hogy a 18. század végén a mezőtúri korsósok kiváltságlevelet kaptak, majd ez a „Céh Forma Társaság” a 19. század elején a kiváltságait bővítette és azt meg is erősítette.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*Nemzeti Értéktár
*Néprajzi Lexikon
*fazekasmuzeum.hu
