SumidaSÖKFÁK (Őrségi fejfák)
Az őrségi települések temetőiben még láthatunk, jellemzően tölgyfából kifaragott tömbszerű fejfákat, úgynevezett sökfákat. Kárpát-medence területén máshol nem találkozhatunk ilyen síremlékekkel.
Szó eredete
A sökfa (sőkfa, sőgfa) a süvegfa helyi tájnyelvi formája. A kifejezés eredetére utalhat, hogy a fedetlen fővel, hajadonfőtt járó emberre ritkán még ma is azt mondják, sőgetlen, azaz süvegetlen.
Az ember a civilizáció hajnalától igyekezett megjelölni a halottak nyughelyeit. A temetők kultikus hellyé váltak. A sírhalmokra ma is fából, kőből, fémből készült sírjelek kerülnek, amelyek jelképeik és felirataik az elhunyt koráról, neméről, társadalmi helyzetéről és vallásáról tanúskodnak. Az egyes vallások esetében az adott felekezet legfontosabb jelképeiből alakultak ki a sírjelek, pl. a katolikus vallásban ez a kereszt, a reformátusok és unitáriusok pedig fejfával jelölik elhunyt szeretteik sírját. A fejfát református vidékeken különféleképpen nevezik, így ismeretes a fütül való fa, gombfa, kopjafa elnevezés is. Az Őrségben az idősebbek sökfának vagy sögfának nevezik a református sírjeleket.
Az őrségi fejfák egyszerűek, a feliratokon kívül semmiféle díszítményt nem találunk rajtuk. Anyaguk általában tölgyfa, ritkán bükk, szegények esetében helyenként fenyő. Magasságuk állításkor 100- 160 centiméter között van. Amikor a földbe ásott része elkorhadt, a megmaradt fejfát lejjebb ásták. Márokföldön, Kercaszomoron, Bajánsenyén, Veleméren és Őriszentpéteren látható még a temetőkben sökfa.
A fejfás temetkezési szokás eredetéről még ma is igencsak megoszlik a néprajztudósok véleménye. Egyesek szerint ezen szokás eredete már a honfoglalás előtti időkre visszanyúlik és a fejfákban az ember alakú ősszobrok továbbélését sejtik. A faanyag romlandósága miatt a ma ismert fejfa típusok történetét csak a 18. századig követhetjük, így valószínűleg egyelőre nyitott marad az a kérdés, hogy a fejfás temetkezés csak a reformáció-ellenreformáció korában terjedt-e el, vagy éppen fordítva, a kereszt lett ebben az időszakban a római katolikusok megkülönböztető sírjele.
Az őrségi települések sökfái lényegében két típusba sorolhatók: fatönkös és táblás fejfák. A fatönkös fejfák a régebbiek, süvegalakban végződnek. A 20. század második felétől az egyszerűbb táblás fejfák váltak dominánssá. A fejfákat abból a tölgyfából faragták ki, amelyet az elhunyt még életében erre a célra félretett. A fejfának 2–2,5 méter hosszúnak kellett lennie és mintegy 40 centiméter átmérőjűnek. Ebből körülbelül 1 méteres részt ástak a földbe, fölül pedig 1–1,5 méteres rész maradt. A sökfákat a helyi ezermesterek készítették. A földbe kerülő részt gyakran megpörkölték, hogy tartósabb legyen és lassabban korhadjon. Ügyes kezeket és nagy gyakorlatot igényelt, hogy a sökfákra felvéssék az elhunyt nevét, életkorát és esetleg az „itt nyugszik”, illetve a „béke hamvaira” kísérő szöveget.
A sírjelek állításának szokása a 20. század elejétől a református vidékeken is jelentős változásokon ment keresztül. A fából készült sírjelek helyébe a műkő és márvány síremlékek léptek. Az elkorhadt sökfák helyett pedig nem szokás újat készíteni mert manapság a kősírokkal állítunk „örök” emléket szeretteinknek. A sökfák eltűnésével egy több évszázados hagyomány szűnik meg, egy közösség pedig szegényebb lesz egy sokrétű kulturális értékkel.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*Néprajzi Lexikon
*Nemzeti Értéktár
