SumidaCIPŐ TÖRTÉNETE
A lábbeli viselet kialakulása elsősorban azzal magyarázható, hogy az ember testét, így a láb felületét is védeni kellett az időjárás viszontagságaitól, és a talaj egyenetlenségeitől, másodsorban pedig a járást, munkavégzést is segítse.
A lábbeli ősi alakja a talp alá kötött fa, kéreg vagy bőr volt, ebből fejlődött ki idővel a ma is alkalmazott forma. A kialakítást kezdetben a célszerűség határozta meg, későbbiekben már a divat is befolyásolta a cipő esztétikai kiképzését. A lábbeli készítés legfontosabb nyersanyaga kialakulásától kezdve – egyes kivételektől eltekintve- az állatokról lenyúzott bőr. Így a cipőkészítés mellett kialakult a tímárság, ami az ember egyik legrégibb kézműves tevékenysége.
A primitív törzsek nem ismerték a bőr kikészítésének módját, de az egyenlítőtől fokozatosan eltávolodva valamennyi területen hasznosították az állatbőröket. Más helyeken egyes néptörzsek csak növényi rostokból-sásból, indából font szandált viseltek. Trópusi vidékeken a bennszülöttek a mai napig is készítenek pálmalevélből sarut.
Az egyiptomi lábbeliviselet nem volt jellemző mindkét nemre. Inkább a férfiak hordták a szandált vagy sarut, de rituális szertartásokon levették. A nők mezítláb jártak, lábukat színes lábperecekkel ékesítették. A rabszolgák megkülönböztetésük miatt hordták a sarut, melynek talpa meg volt jelölve. Míg az egyiptomiak és babilóniaiak szandált, addig az asszírok és perzsák-főként háború idején- bőrharisnyához hasonló magas szárú cipőt viseltek. Ennek ellenére a legelterjedtebb lábbeli mégis csak a szandál volt, az akkori népek közül mindegyik viselte.
A szandál anyaga fonott fa, parafa vagy bőrtalp lehetett, amit szíjakkal erősítettek a lábra. Szalmából, papiruszból is készült, főként Egyiptomban. A görög szandál volt a leggyakoribban hordott változata.
A rómaiaknál a lábbeliviselet szélesebb körű volt. A rabszolgák többnyire mezítláb jártak és az eladhatóságukat a lábszárukon jelölték meg mésszel. A szabad polgárok a tógához szandált viseltek, az utcán pedig magas szárú, vastag talpú calcaust. A rangkülönbség a cipőviseletben is megmutatkozott. A patríciusok vörös bőrből készített lábbeliket viseltek, elefántcsont félholddal díszítve. A plebejusi származású rómaiak fekete cipőt hordtak hasonló díszítéssel. A római légiósok szeggel kivert talpú -caligát-katonai lábbelit hordtak. A nők a gazdagon hímzett, gyönggyel kirakott lábbeliket kedvelték. A római birodalom bukása után a népvándorlás és a korai feudális államok kialakulásának kora következett. Sajnos a magyarok letelepedésének az idejéből nagyon kevés textil és bőrkészítmény maradt fen.
Legegyszerűbb lábbeli a bocskor, amely a talpat a talp szélét és a lábujjakat fedte. Egy darabból szabták ki és szíjjal húzták össze. Erdélyben hímzett bőrkapcával, vagy kötött harisnyával viselték.
A parasztok egészen a 17. századig ezt hordták. Modernebb változata a mai napig jelen van a cipőválasztékban.
A keresztes hadjáratok idején került kontinensünkre a színes csőrös cipő. A hadifelszerelésben is megtalálhatóak voltak a csőrös páncélcipők.
Viselője rangjának megfelelően a láb hosszát akár két-háromszorosan is meghaladhatta a cipő hossza. Ekkor a csőrt kis lánccal erősítették a lábfejhez vagy a bokához, hogy járni lehessen benne. 1450 után a csőr egyre rövidült, szélesebb és gömbölyűbb lett.
A középkor vallásos életszemléletével szemben a reneszánsz emberek gondolkodása az élet szépségei felé fordul. A férfiak szélesorrú, „tehénszájú” finombőrből készült lábbeliben jártak.
A barokk kor a reneszánsz szélsőséges elemeit használta fel. Nagy jelentőségű a magas talp alkalmazása.
A merev talpak miatt bőr kengyelt is használtak a járás megkönnyítésére. XIV. Lajos a „Napkirály” uralkodása alatt érte el fénykorát ez a divat. A hivalkodó férfidivatra jellemző a szalagcsokros, sűrű csipkével díszített cipő, csizma.
A magas talpú cipők eleinte, úgy, mint a harisnya, a férfiak ruhatárához tartozott. Hölgy hivatalosan 1533-ban viselt először magas talpú cipőt: Medici Katalin ez évben egy hasonló alkalmatossággal ellátott lábbeliben ment hozzá II. Henrikhez. Ettől kezdve, egészen a 19. századig nők és férfiak egyaránt hordtak magassarkút, majd a mutatósabb lábbeli teljesen kiszorult az urak gardróbjából.
Magasságuk a 25-30 cm-t is elérte. Ez a divat hasonlít a rómaiak „ kotornusaira” és egy praktikus oka is volt mivel abban az időben a szennyvíz elvezetése és a szemét elszállítása még nem volt megoldott az utcákat teljesen ellepte. A magasított cipőkkel igyekeztek száraz lábbal és ruhával átkelni az egyik oldalról a másikra.
A fából kialakított cipők máshol is jellegzetesek például az arab és az indiai országokban. Európában is elterjedtek a fából faragott cipők amiket még a mai napig is viselnek.
Bizáncban alakult ki a papucs, innen került át Itáliába majd a 15. században Franciaországba. Előbb a férfiak, kb. száz évvel később a nők divatos lábbelijévé vált.
A XVI. század spanyolok divatja a merev, szigorú viseletet követelt. A lábbeli széles kerek orral és szarv alakban kialakított fejrésszel készült. Anyaga zömében selyem, brokát és bársony. A sarok alkalmazása nem jellemző .
A kínaiaknál viszont a lábbeli lágyékrésze alatt elhelyezett sarok a divatos tipegést tette lehetővé.
Nálunk ekkor a magyaros hímzésű cipők és a hegyes szárban végződő csizmák terjedtek el, amelyeket feszes nadrágokhoz hordtak.
A cipősarok a 17. század találmánya: bokacipő részeként viselték, szalaggal díszítve. Ennek a kornak a terméke még a térd fölé érő hosszú szárú csizma, melynek tölcséres szárvégződését csipkével díszítették.
A 18. század elején megjelenik a rokokó stílus világos, áttetsző, lenge ruhaanyagok, és az érdekes csatos, lapos sarkú cipők.
A cipőkészítés a 18-19. századtól indult fejlődésnek, a varrógép használata lehetővé tette a tömeggyártást. A felhasznált alapanyagok köre bővült pl. a műanyaggal. Mára teljesen önálló divattrend alapján készülnek a cipők. Legalapvetőbb változatai – melyek 10-20 évente visszatérnek – a magas vagy alacsony sarok, a hegyes vagy széles orr. A talpvastagság változása ritkább, a magas talp divatja általában csak néhány évig tart.
Állandó viseletnek számít a papucs, a szandál, a félcipő, a magas szárú cipő és a csizma is. Ugyancsak állandósult divatmegoldás a bebújós vagy a fűzős változat.
A tűsarkú megjelenését csak a 20. század második felében tette lehetővé a technika fejlődése, ugyanis ekkor tudtak ennyire magas, vékony és mégis stabil sarkakat gyártani.
Mára a magassarkú cipő megszokott kiegészítője sok nő ruhatárának.
szerk.: Cseke Ibolya
forrás:
*mestercipo.u
*mek.niif.hu
*kvagga.gportal.hu/pdf
