Az “utolsó magyar polihisztor” – Herman Ottó

Herman Ottó élete, személyisége, munkamódszere, hazaszeretete a mai napig példaként szolgálhat mindenki számára. Népszerűsége, megbecsültsége töretlen, emlékének ápolása élő hagyomány. „Az utolsó magyar polihisztor” címet többekre ráakasztották már, ő azzal érdemelte ki, hogy – tanulmányainak középfokon való megszakítása ellenére – sokirányú munkásságával maradandó értékeket hagyott az utókorra. Zoológusként a sáskákat, pókokat, madarakat és vonulásukat tanulmányozta, a halakat kutatta, néprajztudósként a halászat és a pásztorkodás témája izgatta, ezeket ősmesterségekként értékelte. Kiváló ősrégészként felismerte a bükki ősemberleletet, ennek elismertetéséért legalább olyan heves harcot vívott, mint nyelvészként, a nyelvújítók túlkapásai ellen. E csaták közti „békeidőkben” azon dolgozott, hogy a halászat és pásztorkodás nyelvkincsét, a népnyelv kifejezéseit gyűjtse, a létező magyar kifejezéseket a tudományos nyelvbe is beemelje. Mindemellett pályáján fontos szerep jutott a publicisztikának, az ismeretterjesztésnek, a fényképészetnek, valamint a művészi színvonalú természet- és a néprajzi hitelességű hangszer-ábrázolásoknak. Az ezerarcú tehetség sokszínű tevékenysége kapcsán a közös nevezőt – minden részletre kiterjedő figyelmén túl – szenvedélyessége jelentette. Heves elhivatottsága, hajlíthatatlan jelleme tette nyíltszívű politikussá és szabadságharcossá.

Herman Ottó 1835 június 26-án nagy családba érkezett, hiszen négy lánytestvére után elsőszülött fiú volt, majd később született még egy fiútestvére, aki ötéves korában meghalt, valamint további két húga is. Iskoláit Miskolcon kezdte az ágostai hitvallású esperesi középtanodában. Apja egy iparoscsaládnál szállásolta el és étkezését a menzán oldották meg, azért hogy ne kelljen naponta begyalogolnia a városba,. Tanára volt Máday Károly, aki a tudományok mellett az igaz hazaszeretetre nevelte, és követendő példát mutatott azzal, hogy tevékenyen kivette a részét az 1848–49-es forradalom és szabadságharcból. A forradalmi hevület nem véletlenül őt is elkapta, és még csak tizennégy éves volt, amikor jelentkezett honvédnek. Azt hallotta ugyanis, hogy a tüzérségnél fiatalabb fiúkat is felfogadnak ágyútisztogatónak. Egy barátjával megszökött otthonról, hogy a szabadságharc katonája lehessen. A véznácska ifjút azonban hazaküldték, főleg azért, mert hiányzott apja írásbeli beleegyezése a katonai szolgálathoz

18 éves korában Bécsbe utazott, és beiratkozott a bécsi politechnikum előkészítő tanfolyamára, mellette autodidakta módon rendszeres természettudományi tanulmányokat folytatott, bejárt a bécsi Természettudományi Múzeumba. A mérnöki pályát azonban kettétörte apja 1854 tavaszán bekövetkezett halála. Hat leánytestvérével maradt édesanyja további tanulmányait már nem tudta anyagilag támogatni, ezért géplakatosként dolgozott egészen 1856-ig.

Bécsben, nagyothallására hivatkozva nem jelent meg a kötelező sorozáson, mivel nem akarta az osztrákokat szolgálni, emiatt szökevénynek nyilvánították, és 1857-ben kényszerrel a sorozóbizottság elé állították. A katonaorvos nagyothallását egyszerű szimulálásnak minősítette, és büntetésként 12 évre besorozták katonának.

Katonai szolgálatát Zólyomban két évig tartó katonai kiképzéssel kezdte, majd egységével a dalmát tengerpartra vezényelték. Ebben az időben már őrmester, hiszen elöljárói felismerték, hogy igazi kincs a laktanya embertelen és zord világában. Olyan katona volt, aki gyöngybetűkkel írt, mindent meg tudott fogalmazni, miközben több nyelven beszélt és példás precizitás jellemezte az apró ügyességet igénylő feladatok végrehajtásában. Ezek után nem lehet csoda, hogy hamarosan írnoki feladatokat végezhetett, és az ezredirodán nélkülözhetetlen lett. A dalmáciai szolgálatának eredménye, hogy láthatta Fiumét, Zárát, és Raguzában két évet tölthetett el.

Herman őrmester a laktanya zárt világát úgy viselte el, hogy a tenger szerelmese lett, és kimenői során a tengerpartot kutatta.

“Követtem az apályt, megláboltam a dagályt; néztem a sirály lenge röptét, mellyel a hullámszínét követte. Gyermekéveim legszebb álma – sok szép tengeri csiga! – beteljesedett…”

Ezekről az időkről és az itt szerzett élményeiről később a Vasárnapi Ujság hasábjain Adriai képek című cikksorozatában számolt be.

A büntetésként kirótt 12 évi katonai szolgálatból nagy szerencséjérecsak hat évet kellett kitöltenie. Olyan becsülettel és szorgalommal látta el ugyanis feladatait, hogy az ezred parancsnoka, amikor megkapta saját Bécsbe szóló kinevezését – ahova Ottót nem vihette magával –, megkérdezte, hogy mit tehet érte. „Eresszenek engem haza!” – volt gyors válasza, és pár nap múlva, 1861. szeptember 7-én immáron obsitos bakaként utazhatott hazafelé.

A hatévi katonai szolgálata után Kőszegen fényképészként dolgozott, megismerkedett Chernel Kálmánnal, akinek ajánlásával 31 éves korában a Brassai Sámuel igazgatta kolozsvári Erdélyi Múzeum Egylet preparátora lett. Itt lépett tudományos pályára, s ekkor jelentek meg első írásai. Ekkor főként a madarakkal és pókokkal foglalkozott.

1875-ben került Budapestre, ahol a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi tárának őrsegéde lett (1875–1879). Elindította és szerkesztette a tár folyóiratát, a Természetrajzi Füzeteket. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat ösztöndíján megírt, Magyarország pókfaunája című 3 kötetes, magyar és német nyelvű könyve hozta el számára a szakmai elfogadást.

Nagy része volt az Állatvédő Egyesület megalapításában és a tudományos madártan, az ornitológia megalapítója Magyarországon. A Természettudományi Társulat megbízásából egy madárélettel kapcsolatos könyvhöz adatgyűjtés céljából Skandináviába utazott 1888-ban. Megszervezte az ornitológusok II. nemzetközi kongresszusát Budapesten, amelynek nyomán a Magyar Nemzeti Múzeum égisze alatt létrehozta a Magyar Ornitológiai Központot (Madártani Intézet néven ma is működik), amelynek haláláig igazgatója volt.

A pásztorélet tárgykörében 1891-től végzett kutatásait kisebb-nagyobb tanulmányokban tette közzé, a hatalmas gyűjtött tárgyi anyagot kiállításokon mutatta be, de összefoglaló könyve megírására már nem maradt ideje. Elkészítette a magyar állattartás történeti összefoglalóját és szakszótárát. A miskolci ún. Bársony-házi leletekben az ősember eszközeit fedezte fel, ezzel a magyarországi ősrégészeti kutatások elindítója, a Bükk hegység ősrégészeti feltárásainak kezdeményezője.

A budapesti Nemzeti Múzeumban zoológusként egy véletlen következtében tette egyik legjelentősebb felfedezését: balatoni halkutatása során felismerte a halászok munkamódszereinek, eszközeinek, kifejezéseinek ősiségét és veszélyeztetettségét.

Politikusként független párti volt, nagy tisztelője Kossuthnak, aki a nemzet érdekében sosem volt rest szót emelni. Ikonikus, hosszú szakállas alakja, extravaganciája ekkor már széles körben ismertté vált, karikatúrák céltáblája is lett, amit bölcs humorával fogadott el – ő maga is jeleskedett mások karikírozásában.

Az általa megindított Aquila c. folyóirat a hazai madártani kutatások központi orgánuma volt. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter megbízásából megírta hatalmas sikerű könyvét A madarak káráról és hasznáról címmel. A millenniumi kiállítás halászati és pásztorkodási részlegének rendezője volt, gyűjtötte a magyar ősfoglalkozások (halászat, pásztorkodás) népi szokásait és tárgyi emlékeit.

75 éves korában a József körút és a Baross utca kereszteződésében a szinte már alig halló, gondolataiba feledkező tudóst elütötte egy villamos. Az elszenvedett sérüléseiből szerencsére felépült, és újra aktívan írhatott, de a baleset után két évre kisebb szélütés is érte. Ettől keze reszketőssé vált, és csak óriási akaraterejének köszönhetően tudott megint írni, hogy elkezdett néprajzi tanulmányait befejezhesse. 79 éves korában, halála évében jelent meg A magyar pásztorok nyelvkincse című, 800 oldalas kötete, méltó zárásaként egy emberfeletti teljesítményt mutató életnek. Ha nem csupán magyar nyelven publikálta volna alapműveit, akár világhírre is szert tehetett volna. A maga korában szakmai körökben így is megkapta a méltó elismerést: egyebek között a francia Becsületrend lovagja lett Nem volt ő városba való, hiszen nagyothallása miatt számtalan urbanizációs veszély leselkedett rá. 1914. december elején egy hideg téli nap délelőttjén megint közlekedési balesetet szenvedett, ekkor egy teherhordó szekér ütötte el a Múzeum körúton.

Bal alsó lábszára tört el, ami nem lett volna magában végzetes, de lábadozás közben a sok fekvéstől tüdőgyulladást kapott, és szívbénulás következtében december 27-én meghalt. 1914. december 29-én, a Földművelésügyi Minisztérium saját halottjaként, evangélikus szertartás szerint Budapesten temették el.

Herman Ottó 14 könyvből, mintegy 1140 tételből álló bibliográfiája, tanulmányai, közzétett előadásai, illusztrációi, a folyóiratok, a nevéhez kapcsolódó civil szervezetek, a tudományos központ, a róla elnevezett múzeum és számos utca, valamint a tiszteletére állított szobrok, emléktáblák, mind-mind egy máig ható, példás személyiség halhatatlan jelentőségű hagyatékát és emlékét őrzik.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *