SZKÍTA ARANYSZARVASOK A KÁRPÁT MEDENCÉBEN

SZKÍTA ARANYSZARVASOK A KÁRPÁT MEDENCÉBEN

Számtalan fotón, logón látható a zöldhalompusztai aranyszarvas. Mit tudunk megtalálásáról, vagy arról, hogyan, mikor és miért került a föld alá? A legendás szarvas tényleg olyan egyedülálló? Vagy találtak már hasonló darabokat hazánk területén?

A szkíta jellegű anyagi kultúra keleti határa az Altáj-hegység lábainál húzódik, délen a Fekete-tenger északi partvidéke és a Kaukázus hegyvonulatai, északon az Urál-hegység déli része és a Volga felső folyásának vidéke határolja, nyugat felé pedig éppen a Kárpát-medencében, a Duna vonalánál ér véget.

Ebben a régióban a keleti sztyeppe-vidékről és a Kaukázus környékéről származó tárgyak először a vaskor kezdetén, nagyjából a Kr.e. 9-8. század fordulóján tűnnek fel.

A Kárpát-medence szkítakori lakosságát minden valószínűség szerint azonosíthatjuk két Hérodotosz által név szerint is említett népcsoporttal. Az Alföld szkíta jellegű műveltségét, az ún. Vekerzug-kultúrát létrehozó csoportot feltehetően a szigünnákkal, az erdélyi ún. Csombord-csoport hasonló közösségeit pedig az agathürszoszokkal feleltethetjük meg.

A zöldhalompusztai fejedelmi sír

A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Mezőkereszteshez tartozó Zöldhalompusztán 1928 áprilisában került elő az egyik legismertebb és legértékesebb hazai régészeti emlékünk. A mintegy 25 m átmérőjű és közel 1 m magas halomszerű kiemelkedésen – a Kubik-család temetkezési helyén – egy új sír ásásakor bukkantak a munkások a híres leletre.

A Magyar Nemzeti Múzeum akkori főigazgatója, Hóman Bálint Fettich Nándort és Márton Lajost küldte ki a helyszínre próbaásatást végezni, amelyre az év júniusában került sor. A leletet megtaláló munkások elmondása alapján a halomban fekvő egykori sírt észak-déli irányú, hosszúkás négyszög alakú, hamus folt jelezte; maguk a tárgyak ennek a hamus résznek az alján, egy csomóban feküdtek.

Legelőször a kis aranygombok kerültek napvilágra, azután a szarvasalak és legalul a lánc töredékei; körülöttük apró, égett csontmaradványok hevertek.
Valószínűleg egykor más tárgyak is tartoztak a sír mellékletei közé: megtalálók apró, ezüstszínű fémgolyócskákról is említést tettek, amik eredetileg talán a lánc részei lehettek, de beszámoltak egy nagy, sisakforma, rozsdás tárgyról is, aminek sajnos szintén nyoma veszett. Az aranyleleteken látható zöld patinanyomok tanúsága szerint valószínű, hogy bronzból készült tárgyak is voltak a sírmellékletek között.

A zöldhalompusztai lelet ma meglévő és a Nemzeti Múzeumban látható tárgyai a következők: a leroskadó, fejét hátrafelé fordító, aranylemezből domborított 37 cm-es szarvasalak, a három oroszlánfigurával díszített, nyolc aranyszálból összefont, két végén hosszúkás halfej alakú hüvelyben végződő aranylánc, 136 db arany félgömb alakú pityke és egy csüngő.

Az aranylemezből készült, szarvasalakot formázó tárgy kétségkívül a vaskori ötvösművészet egyik legkiemelkedőbb alkotása, hatalmi jelvényként értelmezhető pajzsdísz lehetett. Az állat fejét és lábait zsinórminta díszíti, az agancs és a nyak közötti felületen egy kampós csőrű madárfej található. A szemeket és a fület rekeszek* alkotják, amiket eredetileg világoskék üvegpasztával töltöttek ki.
A leletet megtaláló munkások a szarvast ásás közben véletlenül kettévágták és a középső részéből egy háromszög alakú darab elveszett.

*rekesz-technika: a tárgy felületén fémlemezből kialakított kis rekeszekbe színes ékköveket helyeznek, erősítenek

Kemenczei Tibor véleménye szerint a tárgyak készítésének és a földbe kerülésének ideje a Kr.e. 7- 6. századra tehető.

Ezek alapján zöldhalompusztai sírról megállapítható, hogy ha nem is mutat a Fekete-tenger vidékének királyi szkítáihoz hasonló gazdagságot, mindenképpen a szkítakor egyik legkiemelkedőbb Kárpát-medencei emlékének tekinthető.

A tápiószentmártoni aranyszarvas

A Magyar Nemzeti Múzeum Hillebrand Jenő és Bella Lajos vezetésével 1923 őszén végzett ásatásokat Tápiószentmárton határában, a Blaskovits-birtok területén.
A feltárók 1,2 méter mélységben „tűzpadra”, vagyis elszenesedett, égett rétegre bukkantak. Ennek a szélén feküdt az azóta híressé vált, lenyűgöző szépségű elektrum* szarvasalak összehajtogatott állapotban, egy kúpos fejű aranytű töredéke mellett.
Bella Lajos jelentésében a leleteket rabolt és itt elrejtett tárgyakként értelmezte.
Valószínűnek tűnik, hogy mégsem rabolt és elrejtett tárgyak együtteséről, hanem lapos (a mintegy két és fél évezred során erodálódott és szétszántott) sírhalom alá, hamvasztásos rítus szerint eltemetett előkelő személy tárgyairól, sírmellékleteiről beszélhetünk. A tárgyak rossz állapota és kis száma alapján joggal feltételezhető, hogy azokat az elhunyttal együtt a máglyára helyezték, ahol megégtek.

A lelet kiemelkedő és Kárpát-medencei viszonylatban csak a zöldhalompusztaihoz hasonló darabját, a szarvasalakot Fettich Nándor részletes ötvöstechnikai és tipológiai elemzésnek vetette alá. Az agancsát hátára hajtó és lábait törzse alá húzó, szökellő, vagy pihenő szarvas elektrumlemezből* készült, kidomborodó formáit trébeléssel* alakították ki, az agancs egyes ágait poncolással* díszítették. A szemet és a fület külön felrakott rekeszek alkotják, az ezekben eredetileg levő színes (féldrágakő vagy üvegpaszta) betét már a megtaláláskor is hiányzott. A tárgy felvarrására, rögzítésére a hátára forrasztott kis karikák szolgáltak.

*Elektrum: az arany és az ezüst természetes, vagy mesterséges ötvözete, az ezüsttartalom 20%-os aránya felett

*trébelés: fémlemez tárgyak hátoldal felőli hidegen való domborítása kalapálással, aminek köszönhetően a sík lemez plasztikus térbeli formát kap.

*poncolás: fémtárgyak külső felületét ismétlődő mintával díszítő eljárás, a minta beütögetése a külső oldal felől poncolótűvel vagy verőtővel történik.

Nagy valószínűséggel állítható, hogy a többi sztyeppe-vidéki szarvasokhoz hasonlóan, a Kr. e. 7. század végén, vagy a 6. században készülhetett és kerülhetett a földbe, előkelő tulajdonosa túlvilágra szánt tárgyainak részeként. Készítésének helyszínét illetően már nem lehetünk ilyen határozottak; valószínűnek tűnik, hogy a szkítakori elit presztízstárgyainak jó részéhez hasonlóan, a Fekete-tenger északi partvidékén virágzó görög gyarmatvárosok egyikében, nomád ízlésnek megfelelően, ám görög mester kezében születhetett meg ez az egyedülálló szépségű alkotás.

Az is könnyen lehet, hogy a zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni szarvasok már a Kárpát-medence keleti felének műhelyeiben készültek, ezek az ötvösök azonban a sztyeppei művészet mintaképei szerint dolgoztak, a szkíta állatstílust tökéletesen ismerték.

Írta szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:
*sirasok.blog.hu
*tapiokultura.hu