A ROSETTE-I KŐ MEGTALÁLÁSA ÉS A HIEROGLIFÁK MEGFEJTÉSE

A ROSETTE-I KŐ MEGTALÁLÁSA ÉS A HIEROGLIFÁK MEGFEJTÉSE

1799. július 15-én talált rá Pierre-Francois Bouchard a Nílus-deltában fekvő Rashid (francia neve Rosette) melletti erődítési munkálatok során a rosette-i kőtáblára, melyen V. Ptolemaiosz fáraó (ur. Kr. e. 204-180) egyik dekrétumát örökítették meg egyiptomi hieroglif és démotikus írással, valamint ógörög nyelven. A sztélé forradalmat hozott az egyiptológia tudományában, ugyanis annak segítségével – és Jean-Francois Champollion zsenialitásának köszönhetően – 1400 év után sikerült megfejteni az egyiptomi írás és nyelv titkát.
Mint ismeretes, az egyiptológia jövőjét Napóleon 1798. évi merész hadjárata alapozta meg, mely azzal a céllal indult Egyiptomba, hogy – India elérésével – gyarmatain keresztül kényszerítse térdre Franciaország legfőbb ellenfelét, Angliát. A katonai géniusz utóbb kudarcot vallott ezen a téren, ám az expedícióban részt vevő tudósok hada annál csodálatosabb eredményeket ért el – nem csak a franciák, de az egész emberiség javára. Az 1798–1801 között feltárt leletek közül kétségtelenül a rosette-i kő volt az egyik legjelentősebb darab, melyet Napóleon utasítására Alexandriába szállítottak, hogy megkíséreljék megfejteni a hieroglifák és az ősi egyiptomi nyelv rejtélyét.
A franciák mondhatni nagylelkűek voltak, hiszen másolatok formájában más nemzetek tudósaival is megismertették e nagyszerű lelet feliratát, ám a követ így sem sokáig tarthatták birtokukban.
Napóleon szökése után az Oszmán Birodalom túlereje lassan felmorzsolta az expedíciós erőket, 1801-ben pedig – hathatós brit támogatással – a törökök sikeres partraszállást hajtottak végre a Nílus-deltában. A franciák hamarosan kapitulációra kényszerültek, ám a műkincsek körüli háború csak ezután vette kezdetét:
A Pierre-Francois Bouchard mérnök által megtalált kő, egy asztallapnyi (114cm x 72cm x 28cm) fekete gránittömb tulajdonjoga is a tárgyalások témája volt.
Étienne Geoffroy Saint-Hilaire a felhalmozott kutatási anyagok elpusztításával fenyegette meg az angolokat, így a győztesek belementek az egyezkedésbe, de a rosette-i kőre vonatkozó kéréseket mindvégig visszautasították. Az expedíció túlélői végül a sztélé nélkül tértek haza Franciaországba, amely 1802-ben Angliába – és III. György király (ur. 1760-1820) nagylelkűsége folytán –, a British Museum tulajdonába került. A páratlan értékű műemlék egyébként mindmáig Londonban tekinthető meg.
A brit–francia rivalizálás már szinte a rosette-i kő felfedezésének pillanatában megkezdődött – a szigetországi tudósok egy ideig hamisítványnak nevezték a sztéléről készített másolatokat –, és a versengés a lelet elszállításával sem ért véget. A franciaországi tudósok ezután azzal a célkitűzéssel vágtak bele a munkába, hogy ők találják meg elsőként a hieroglifák kulcsát, amit a Földközi-tenger medencéjében ekkor már 1400 éve kerestek, mindenféle eredmény nélkül. E rejtély megoldása persze igencsak nehéz feladat volt, hiszen Plutarkhosz és az 5. században élt Hórapollón eleve téves irányba kalauzolták a kutatókat – azt állították ugyanis, hogy a hieroglifák egy gondolatot, fogalmat jelölnek –, így nem meglepő, hogy a középkori arab és kora újkori európai tudósok egyaránt kudarcot vallottak.
A Ptolemaidák korában bevett szokás volt, hogy a fáraók rendeleteit görög és egyiptomi nyelven is közzétették a sztéléken, sőt, azokat a klasszikus hieroglif és a hétköznapok során használt démotikus írásjegyekkel is felvésték (A démotikus írás egy ókori „egyszerűsített” egyiptomi írás, amely a hieratikus íráson keresztül fejlődött ki a hieroglifákból az i. e. 8.–7. században. Körülbelül ezer éven át használták, amíg a kereszténység terjedésével az egyiptomiak át nem vették a görög ábécét).
A rosette-i kőtáblán például egy V. Ptolemaiosz nevében kiadott rendeletet olvashattak az alattvalók, mely abból az alkalomból született, hogy a gyermek fáraó támogatói sikeresen levertek egy felső-egyiptomi felkelést.
Több mint valószínű, hogy ebből a sztéléből több példány is készült, ám a 4. század végétől fogva, a kereszténység, majd az iszlám térhódítása nyomán az ősi szentélyekből – sőt, adott esetben akár a piramisokból is – egyszerű építőkövek lettek. Minden bizonnyal a Nílus-deltában előkerült rosette-i tábla is így érkezett Alsó-Egyiptomba, a szállítás azonban komoly károkat okozott a vésett feliratban.
A Kr.e. 2. századból származó fekete gránitdarab három különböző nyelven íródott szöveget tartalmazott. A hieroglif, demotikus és görög írással készült munka, azonban sokáig komoly fejtörést jelentett a szakemberek számára, hiszen tartalmát nem tudták megfejteni.
A hieroglif szöveg jelentős része elpusztult, a démotikus és a görög szakasz viszont szerencsésen átvészelte az évszázadokat.
Miután Bouchard-ék rájöttek, hogy a rosette-i táblán látható háromféle írással ugyanazt a szöveget jegyezték le, soha nem látott lehetőség mutatkozott az egyiptomi nyelv és jelrendszer megismerésére, ami – az alapok lerakásának tekintetében – végül két évtizedet vett igénybe. Paradox módon az első sikerek a démotikus szöveg kapcsán születtek, melyben a svéd Johan David Akerblad és a francia Antoine-Isaac Silvestre de Sacy 1802-re azonosította a görög személyneveket. Ezeket a kutatási eredményeket, valamint Jean-Jacques Barthélemy korábbi hipotézisét felhasználva a brit Thomas Young 1814-ben a hieroglif jelekkel írt, kartusokba foglalt neveket is sikeresen elolvasta.
Innentől látszólag már csak egy lépés volt az egyiptomi nyelv megismerése, ám a görög nevek kibetűzésének dacára az még mindig az ismeretlenség homályába burkolózott.
Young után újabb nyolc év telt el, mire az ókortudomány egyik legnagyobb zsenije, Jean-Francois Champollion rájött arra, hogy a hieroglifákkal – az értelmezést segítő szimbólumokkal kiegészítve – az egyiptomiak szintén mássalhangzókat jelöltek, és élete hátralévő tíz évét ezek megfejtésének szentelte. A francia férfi páratlan nyelvtudásával a démotikus írás terén is korszakalkotó felfedezést tett, ugyanis a koptból eredeztetve több jelet is sikerrel azonosított. Ezzel bizonyossá vált, hogy a rosette-i kő középső része szintén egyiptomi nyelven íródott, és megkezdődhetett e rég elveszett idióma megfejtésének évszázados munkája, aminek alapjait Champollion fektette le.
Ő is a királynevek vizsgálatával kezdte, és Young alfabetikus elméletét (mely szerint egyes jelek betűket jelölnek) felhasználva próbálta lefordítani a szöveget. Azonban számos felirat elemzése és a Rosette-i kövön végzett kutatásai során egyértelműen igazolta, hogy teljes egészében hangjelölő írásról van szó. Továbbá sikerült tizenöt démotikus írásjelet azonosítania annak kopt megfelelőjével.
A hieroglifák értelmezésével kapcsolatban végül 1822 szeptemberében publikálta Lettre à M. Dacier… című értekezését (hagyományosan ezt a dátumot tekinthetjük a modern egyiptológia kezdetének), majd 1824-ben tette közzé Précis du système hiéroglyphique… címmel annak tökéletesített változatát. Csak halála után, 1836-41 és 1841-44 között jelentek meg eredményeit legteljesebben összefoglaló művei, a Grammaire égyptienne és a Dictionnaire égyptien en écriture hiéroglyphique.
Young és Champollion eredményei kiállták az idők próbáját. Néhány esetben ugyan tévedtek, de egy olyan szilárd alapokon álló megoldást nyújtottak az utókornak, amire lehetett építeni.
Champollion-t a rosette-i kő tanulmányozásakor a rejtvény kulcsához végül az a felismerés juttatta el, hogy a hieroglifák különböző elemeket vegyítenek, azokban vegyesen fordulnak elő szójelek, mássalhangzócsoportok jelei, önálló mássalhangzójelek (betűjelek), hangérték nélküli determinatívumok (értelmező jegyek), és ritkán piktogramok is.
Champollion segítségére volt az a hieroglif és görög írásjelekkel készült felírás is, amelyet 1815-ben találtak Philaeben. A rejtjelek megfejtéshez a másik támpontot a statisztikai módszer jelentette. Ennek alkalmazásával megállapítható volt az egyes jelek ismétlődési gyakorisága: a görög szöveg 468 szóból, míg a hieroglif textus 1419 jelből áll. Mindebből levonható volt a következtetés, miszerint a hieroglif jelek nem szavakat jelölnek, hanem annál kisebb egységeket ábrázoltak velük, tehát egy egyiptomi szó több jelből is állhat. Fordulópontot jelentő felismerés volt ez, hiszen a tudósok nagy része korábban tiszta képírásnak tekintette a hieroglifákat.
Champollion érdeme, hogy ma már tudjuk: a hieroglifa olyan egyedi írásmód, amely csak formailag képírás, hiszen tárgyakat, élőlényeket ábrázol nagy hűséggel, tartalmilag azonban szót, szótagot, sőt mássalhangzót is jelöltek hieroglif jelekkel. Az ősi egyiptomi írásban 24 mássalhangzójel volt.
Az egyiptomiak – éppúgy, mint a többi keleti nép – magánhangzókat nem jelöltek az írásban. Ha például a zod (mondani) szót akarták leírni, csupán zd-t írtak. Ugyanakkor úgynevezett értelmező (determinatív) jegyeket is használtak. Az értelmező jegyekre azért is szükség volt, mert a hieroglifákban egy és ugyanaz a jel hol szót, hol pedig mássalhangzót jelölt. Ez a körülmény pedig az értelmező jelek igénybevétele nélkül természetesen félreértésekre adott volna alkalmat.
Az előző példával illusztrálva az értelmező jegyek szerepét: a zod (mondani) szót egy emberalakkal jelölik a hieroglifák, aki a kezét az ajkán tartja. A sura (inni) szót ugyanezzel a jellel ábrázolták, csakhogy még három hullámvonalat (mint értelmező jegyet) is rajzoltak melléje, amely jelezte, hogy a szó jelentése a vízzel van összefüggésben
Az egyiptomiak a hieroglifák nyelvét szent nyelvnek őrizték meg, mígnem emlékezetükből ezen nyelv lassan végleg kikopott. Mindennek fő oka az volt, hogy az ősi nyelv, a hieroglif írás annyira bonyolult volt, hogy csak rendkívül hosszas képzés után tudták az arra kiválasztottak írni és olvasni. A hieroglifákat egyre inkább csak meghatározott esetekben, fontos események rögzítésére használták, hiszen a mindennapi életben csak nagyon kevesek számára volt értelmezhető.
A régmúlt idők Egyiptomának a szakralitás szférájába visszaszorult – ezáltal misztikus jegyekkel töltődött –, majd feledésbe merült nyelvének megfejtéséhez a kulcsot a rosette-i kő adta, a kulcsot helyesen használó Champollionra pedig a mai napig úgy emlékeznek a Nílus völgyében, mint arra az emberre, „aki visszaadta a holt köveknek a beszéd ajándékát.”

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
Zrufkó Réka, A Rosette-i kő és a hieroglifák megfejtése 2017.
Rubiconline

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *