SumidaA REJTÉLYES JAPÁN BETEGSÉG: A MINAMATA-KÓR
1956-ban borzalmas, rejtélyes betegség ütötte fel a fejét Japán Minamata városában. Április 21-én egy ötéves kislányt vittek kórházába, az orvosok értetlenül álltak a tünetei láttán: nehezen járt, nehezen beszélt és teste görcsösen rángatózott. Két nappal később húga ugyanazokkal a szimptómákkal került kórházba. Anyjuk elmondta az orvosnak, hogy a szomszéd lányának is vannak hasonló tünetei. A környék háztartásainak kikérdezése után nyolc újabb beteget találtak. A kórházigazgató május elsején jelentette a tisztiorvosi szolgálatnak, hogy a központi idegrendszer ismeretlen betegségének járványos előfordulását észlelték. Az ismeretlen kór nyomán hisztérikus pánik tört ki a városban. Emiatt sajnos a helyi társadalom kivetette magából azokat és a rokonaikat is, akik ugyan felépültek a kórból, ám azt hitték róluk, hogy továbbra is fertőzőek.
1956 májusának végén a városi önkormányzat bizottságot állított fel a járvány kivizsgálására. Mivel az esetek egymáshoz közel fordultak elő, valamilyen fertőzésre gyanakodtak, a betegeket elkülönítették, otthonaikat pedig fertőtlenítették. A bizottság a kór lehetséges okainak feltárása során meglepő dolgokat fedezett fel: a környékbeli macskák már 1950 óta furcsán viselkedtek: rángatóztak, furcsa „táncbetegségben” (neko odori byō) szenvedtek, megőrültek, majd elpusztultak. A varjak is potyogtak az égből, nem nőtt többé hínár a tengerfenéken és gyakran fordultak elő halpusztulások is. Mikor érezték, hogy a probléma kiterjedtebb, mint várták, a Kumamotói Egyetem kutatóihoz fordultak segítségért, így augusztus 24-re megalakult az egyetem kutatócsoportja is.
Miután a betegeket részletes kórházi kivizsgálásnak vetették alá, részletesebb képet sikerült alkotni a betegség tüneteiről. A kór hirtelen lépett fel, a páciensek az érzékeik tompulására és végtagjaik zsibbadására panaszkodtak. Képtelenek voltak megfogni a kisebb tárgyakat vagy begombolni a ruhájukat. Járás vagy futás közben elbotlottak, a hangjuk megváltozott és sokan panaszkodtak, hogy rosszabbul látnak vagy hallanak és nehezen nyelnek. A tünetek fokozatosan rosszabbodtak, görcsök léptek fel majd kóma és halál következett. Októberre már negyven embernél ismerték fel a betegséget és közülük tizennégyen meghaltak.
A betegek körülményeit vizsgálva kiderült, hogy többnyire a Minamata-öböl partján fekvő halászfalvakból származnak és élelmük nagy részét az öböl vizéből származó hal és kagyló teszi ki. Az egyes családokban többen is megbetegedtek és az ételmaradékokkal etetett macskáik is hasonló, görcsös betegségben pusztultak el. A kutatók emiatt elvetették a fertőzés lehetőségét és inkább ételmérgezésre gyanakodtak.
November 4-én a kutatócsoport váratlan bejelentést tett: a szakemberek közölték, hogy úgy vélik, nehézfém okozta ételmérgezésről van szó, mely valószínűleg a hallal és a kagylóval kerül a betegek szervezetébe.
Amint azonosították, hogy a bajok oka valami nehézfém lehet, a helyi vegyipari vállalat, a Chisso Corporation szennyvize került a kutatók érdeklődésének középpontjába. A kémiai analízisből kiderült, hogy a szennyvíz több nehézfémet: ólmot, higanyt, mangánt, arzént, talliumot, rezet, valamint szelént tartalmaz mérgező koncentrációban. A cég bűnös hanyagsággal egyszerűen a tengeröbölbe öntötte a mérget!
Ekkor azonban még nem tudták kideríteni, hogy konkrétan melyik nehézfémtől betegedtek meg a lakosok, ennek megállapítása időigényes és nehéz feladat volt. Eleinte a mangánra gyanakodtak, mivel ezt az elemet abnormálisan magas koncentrációban találták meg a halakban és az elhunytak szerveiben is. 1958 márciusában kezdtek el a higanyra gyanakodni, miután egy Minamatába látogató brit neurológus a szerves higany mérgezéséhez hasonlónak találta a tüneteket.
A kutatók rendkívül nagy mennyiségű higanyt találtak a halakban, a kagylókban és az öböl iszapjában is; a koncentráció a Chisso-gyár kivezető csatornája környékén volt a legnagyobb és onnan távolodva fokozatosan csökkent. Az algák felvették a tengervízbe oldódott mérget, ami így bekerült a táplálékláncba, majd ott felhalmozódva a magasabb rendű szervezetekben nagyon magas koncentráció alakult ki.
A gyanúba került Chisso elébe akart menni a várható vizsgálatnak és megváltoztatta a szennyvízkivezetés helyét. 1958 szeptemberétől a Hjakken-kikötő helyett a Minamata-folyóba engedte a hulladékait, aminek eredményeképpen a folyó torkolatánál pusztulni kezdtek a halak és a környéken a betegség újabb áldozatai jelentek meg. Az üzem nem működött együtt az egyetemi vizsgálóbizottsággal és visszatartotta az információkat a gyártási folyamatairól. A kutatók így csak találgathattak, hogy a gyárban milyen reakciókat és vegyi anyagokat használnak fel. 1959 júliusában az üzemi kórház igazgatója felszerelt egy laboratóriumot, hogy elvégezhessék a saját vizsgálataikat. Kísérleti macskák táplálékához a gyár szennyvizét keverték és mintegy két és fél hónap múlva egy állaton a Minamata-kór tüneteit észlelték. Bár a patológiai vizsgálat szerves higany-mérgezésre utalt, eredményeiket nem adták át az egyetemnek és az igazgatóság leállíttatta a további kísérleteket. A Chisso ellen tilos volt szót emelni! Sok embert foglalkoztató stratégiai fontosságú üzemről volt szó és a vegyipari lobbi jelentős nyomást gyakorolt a kormányra az ügy eltussolása érdekében. A helyi adójövedelemnek több mint a fele a vállalattól származott, és a Chisso, valamint leányvállalatai adták a város munkalehetőségeinek több mint egynegyedét. A vállalat vezetői mindenáron el akarták tussolni a nagy botránnyal fenyegető ügyet és ebben a minisztérium és a tokiói kormány is cinkos volt. A „magas politika” az üzemet védelmezte. Más, a gyár működésének fenntartásában érdekelt szervezetek is (A Kereskedelmi és Ipari Minisztérium valamint a Japán Vegyipari Szövetség) olyan vizsgálatokat finanszíroztak, amelyekkel azt igyekeztek bizonyítani, hogy a betegséget nem az üzem környezetszennyezése okozta.
A Chisso üzeme fél évszázaddal korábban, 1908-ban nyitotta meg kapuit Minamatában. Először műtrágyát gyártottak, majd 1932-ben elkezdték az acetaldehid termelését, abban az évben még csak 132 tonnányit. 1951-re a gyártás már évi 6000 tonnára növekedett és a csúcspontot 1960-ban 45000 tonnával érték el, ami harmada-negyede volt Japán teljes acetaldehid-produkciójának. A gyártás során higany-szulfátot használtak, ez a vegyület a környezetbe kerülve, az iszapban lévő baktériumok hatására szerves vegyületté, metil-higannyá alakult át, amely jóval agresszívabb, mérgezőbb, és jobban felszívódik a szervezetben, mint a szervetlen higanyvegyületek.
A betegek összefogása, a sok kártérítési per, az egyre jobban elharapódzó sztrájkok, civil megmozdulások és tüntetések, valamint az 1959-es lázadás hatására a kormány végül kénytelen volt meghátrálni, és alaposan kivizsgáltatni az ügyet.
Időközben Minamata környékén az egészségügyi dolgozók felfigyeltek rá, hogy az újszülöttek körében abnormálisan gyakran fordul elő a görcsökkel, izomrángásokkal kísért agyi eredetű bénulás. 1961-ben Harada Maszazumi (aki később az ENSZ kitüntetését kapta munkájáért) és más orvosok rájöttek, hogy a tünetek hasonlóak a Minamata-kóréhoz, annak ellenére, hogy az anyák sok esetben nem volt betegek. Ezek a gyermekek már a járvány látszólagos lecsengése után születtek és soha nem ettek mérgezett halat, emiatt az orvosok eleinte nem gondoltak a Minamata-kórra. Akkor még úgy hitték, hogy a méhlepény nem engedi át a toxinokat az anya véréből a magzatba. Ez sok vegyületre igaz, a metil-higany esetében azonban éppen ellenkező a helyzet, a méhlepény kiszűri a mérget az anya véréből és a magzatban koncentrálja. 1962 végére sikerült bizonyítani, hogy a gyerekek (akik közül ketten meghaltak) a Minamata-betegség veleszületett formájában szenvedtek.
A Chisso a nyilvánvaló tények ellenére is csak 12 év múlva ismerte el felelősségét, és ami még felháborítóbb, hogy csak ekkor hagyták abba a higanyt tartalmazó vegyipari hulladékok tengerbe süllyesztését. A nagyvállalat, valamint a Chissonak falazó politikusok miatt végül több mint 30 évig pusztultak az állatok, haltak meg emberek, és a nyilvánvaló tények ellenére sem a kormány, sem pedig a vállalat sokáig nem tett semmit.
A minamatai higanymérgezés szomorú „főkönyvét” 2001 márciusában készítették el: hivatalosan 2.265 áldozatot regisztráltak, akik közül 1784-en vesztették életüket.
A történelem során számtalanszor előfordult, hogy a vezetők nem haboztak feláldozni mások életét, ha a hatalmi vagy a pénzügyi érdekeik ezt követelik, a Minamata-kór története is egy példa erre.
Szerkesztette: Haulik Beatrix
A REJTÉLYES JAPÁN BETEGSÉG: A MINAMATA-KÓR
