VUJICSICS TIHAMÉR

VUJICSICS TIHAMÉR
~Tenkes Kapitányától a Táncház mozgalomig~

Talán a Kedves Olvasók némelyike emlékszik arra a fergeteges – talán szilveszteri(?) – kabaréra amelyben Vujisics Tihamér, a kiváló humorú, bohém zenetudós saját maga előadta a „Az árgyélus kismadár” című dal 5 vagy hat saját szerzeményű átiratát, nagy zenekari kísérettel kínai, dél-amerikai, stb stílusban?
Kilencvenegy éves lenne, ha a sors megadta volna neki erre a lehetőséget, a sors azonban úgy döntött, hogy itt kell hagynia bennünket alig negyvenhat évesen.
De ki is volt Vujicsics Tihamér?
Vujicsics Tihamér 1929. február 23-án született Pomázon. Édesapja Vujicsics Dusán, görögkeleti lelkészként Pomázon kezdte szolgálatát, diplomáját a belgrádi ortodox teológián végezte kitűnő eredménnyel, „summa cum laude; sub auspiciis regis” minősítéssel. Vujicsics Dusánnak a bonyhádi gimnáziumban alsóbb évfolyamosként osztálytársa volt Illyés Gyula, s ez a kapcsolat közvetetten Vujicsics Tihamér zeneszerzői munkásságára is hatott. Vujicsics Dusánt tanulmányai befejeztével, 1928-ban helyezték Pomázra, majd 1939-ben a budai, egykor a Tabánban állt rácvárosi Szent Demeter templom lelkésze lett. Ekkor költözött a család Budára (Attila u. 37., I. kerület). Vujicsics Dusán volt a tabáni templom utolsó plébánosa, mert a templom a háborúban megsérült, majd 1949-ben Sztálin 70. születésnapja alkalmából lerombolták. Az apa később püspöki vikárius (protojerej sztavrofor), azaz püspök-helyettesi tisztséget kapott, amit 1990-ben bekövetkezett haláláig viselt. Élete végére tíz nyelven tudott valamilyen szinten és mindig is azt hirdette, hogy a Közép-Európa népeit több dolog köti össze, mint amennyi elválasztja egymástól
A Vujicsics-család gyökereinek megismeréséhez érdemes a magyarországi szerb lakosság történetével is foglalkozni. Szerbek már a 14. század végén megjelentek Magyarországon, nagyobb számban Zsigmond (1368–1437) és Mátyás (1458–1490) uralkodása idején telepedtek le. A törökök terjeszkedése meggyorsította a szerbek magyarországi meghonosodását, s ettől kezdve folyamatosan érkeztek az országba. A Vujicsics-család ősei mindkét ágon a balkáni felszabadító hadjáratok idején, a 17. század végén települtek magyar területre.
Az egyik legfontosabb engedményt I. Lipót császár adta 1690-ben Arsenije Čarnojević (Csarnojevics Arzén) érseknek. Ebben a rendeletben a szerbeket önálló nemzetnek ismerték el. Ez azt jelentette, hogy szabadon választhatták meg érseküket, aki egyszerre töltötte be az egyházi és világi vezető szerepét. 1691-ben pedig az újabb rendelkezések révén kivonták a szerbeket a magyar vármegyék és országgyűlés joghatósága alól. Mindez elősegítette, hogy a szultáni megtorlástól tartó, Magyarországon eredetileg csak átmeneti menedéket kereső szerb családok végleg itt maradjanak. Az eddig csak a Balaton vonaláig terjeszkedő szerbek ekkor jelentek meg a főváros környékén is: Pomázon, Szentendrén, Budán a Tabánban és Érden. A budai oldalon a Vár és a Gellért-hegy között elterülő Rácvárosnak nevezett„alsóvárosban”, Pesten pedig a Kecskeméti kapu(mai Kálvin tér és Kecskeméti utca találkozása) és az Alsó-Duna bástyánál lévő Belgrádi kapu (mai Váci utca és Fővám tér torkolata) vonalában alakították ki közösségeiket.
Vujicsics Tihamér kéziratai közt olvasható néhány feljegyzés is arról árulkodik, hogy családjuk eredetének, gyökereinek felfejtett szálai nem fonhatók össze folyamatos történetté: „Felmenő ági őseink eredete homályba vész; főként parasztok, paraszt-iparosok voltak: írástudók és félig, vagy egészen analfabéták egyaránt”.
Kettős kötődése, kétnyelvűsége révén Vujicsics Tihamér már születésétől kezdve sajátos környezetben nevelkedett. Egyszerre vált két kultúra világának befogadójává.
Nem kétséges, hogy ez a különleges környezet Vujicsics Tihamért már iskolába íratása előtt sajátos háttértudással, élményekkel, tapasztalatokkal látta el, melyek később szinte utolérhetetlen előnyt jelentettek számára népzenei gyűjtései során. Bármilyen nemzetiség körében ülve is otthonosan mozgott, gond nélkül részévé vált és beépült egy világtól elzártan élő közösség életébe.
Vujicsics Tihamér az elemi iskolát a Pomázi Szerb Elemi Iskola intézményében végezte, majd miután apját budai parókussá nevezték ki (1939), a Werbőczy Gimnáziumban folytatta tanulmányait, Budapesten. Magánúton kezdett zongorát tanulni, de a háború fejleményei miatt nem járhatott sokáig az órákra. Az 1944-es német megszállást követően édesanyjával és öccsével Hercegszántóra utaztak, hogy itt,az anyai nagyszülőknél vészeljék át a bombázásokat. Hercegszántón furulyázni, hegedülni, tamburázni és harmonikázni tanult.
Vujicsics zenei érdeklődése ezekben az években erősödött fel, a zenei pálya gondolata itt vált egyre meggyőzőbbé. Öccse (Vujisics Sztoján) így látta őt ekkor: Tihamér Bartókkal, Sztravinszkijjal, Schönberggel vette körül magát, s a disszonancia hadállásait védelmezte csökönyösen. Így azután érthető, hogy viszolyogva engedték gyakorolni a hercegszántói apácazárda zongoráján vagy a baptista imaház harmóniumán.
1948-ban felvették a Zeneakadémia zeneszerzés és karmester szakára, így lett a tanára többek között Kodály Zoltán is. Viszont egy évvel később, a kommunista hatalomátvétel után Vujicsics Tihamért eltávolították, mert „osztályidegennek” minősült amiatt, hogy egyházi személy volt az apja. Kodály Zoltán azonban továbbra is a mentora maradt, támogatta a törekvéseit.
Vujicsics Tihamért nem akadályozta a fejlődésében, hogy elvették tőle azt a lehetőséget, hogy a legkiválóbb tanároktól tanulhasson. Negyvenhat évesen halt meg, már ekkor is tekintélyes szakember volt, előbb-utóbb tanára lett volna annak az intézménynek, ahol politikai okokból nem lehetett diák. Vujicsics Tihamér optimizmusa, jó kedélye megtörhetetlen volt, sőt küldetésének érezte, hogy másokat is jobb kedvre derítsen.
Mindig volt nála legalább egy furulya és a legváratlanabb pillanatokban improvizációkkal kezdte szórakoztatni a jelenlévőket. Vujicsics rendkívül sokrétű tevékenységének egyik véglete az volt, hogy a létező legtiszteletreméltóbb értelemben zenebohóc volt: olyan ember, aki humorforrást tud csinálni a zenéből. Dolgozott a Rádiókabarénak is, a nevéhez fűződnek az Éjféli operabemutató vagy A béke arca című zenés számok, nagy sikert aratott sorozatával, amelyben magabiztos szakmai tudással készített átiratokat Az árgyélus kismadár… kezdetű népdalra a legkülönbözőbb stílusokban a csacsacsától a katona-zenekarig.
Vujicsics rendkívül sokrétű tevékenységének másik véglete talán az volt, hogy Bartók és Kodály komoly tudományos munkáját folytatva összehasonlító népzenekutatássál foglalkozott. Nemcsak Magyarországon gyűjtött, hanem a Balkánon és a Közel-Keleten is: tanulmányozta a különböző népzenék hatását egymásra és vándormotívumok után kutatott.
Gyűjteni ment akkor is, amikor a cseh légitársaság Prága–Damaszkusz járatán utazott 1975 augusztusában. A repülőgép a nem túl meggyőző hivatalos magyarázat szerint a pilóta hibájából zuhant le, de már az akkori viszonyok között is valószínűbbnek tűnt, hogy terrorcselekmény történt.
Megrázó nézni a televízió 1968-ban készült felvételét, ahol szintén stílusparódiákkal szerepel, de előtte érintőlegesen, viccelődve szóba kerül, hogy mennyi lehet még hátra az életéből. Biztosan nem hét évre gondolt.
Zenetudósi pályája nem tudott beteljesedni, három évvel a halála után, a hagyatékából megszerkesztve jelent meg A magyarországi délszlávok zenei hagyományai című könyv, amely nemzetközi viszonylatban is jelentős szakmunka. A különböző időszakokban a törökök elől Magyarországra menekülő délszláv csoportok elszigeteltségükben változatlan módon, ősi formájában őrizték meg a zenéjüket (hasonló történt egyes erdélyi területeken magyar népcsoportokkal), Vujicsics Tihamér még éppen idejében gyűjtötte össze ezt az egyedülálló anyagot.
Merített a magyar népzenéből (Kalotaszegi concerto, Palóc fantázia), illetve a délszlávból is (Szvatovác, Busó). Külön műfajt teremtett meg a táncballadáival (Csudra Makar, Kádár Kata, Csodafurulyás juhász), bizonyítva, hogy a népzene és a néptánc dramatikus művek alapja is lehet.
Ezt az alkotói irányt továbbfejlesztve készült el Banovich Tamás rendező egyedi kísérlete, Az életbe táncoltatott leánycímű táncfilm 1964-ben, amely három verzióban mutatja be az ismert balladai történetet, a néptánc, a klasszikus balett és a modern tánc eszközeit használva (koreográfusok: Rábai Miklós, Harangozó Gyula, Seregi László).
Bámulatos alkalmazkodóképessége és kifogyhatatlan kreativitása miatt Vujicsics Tihamért sokszor kérték fel, hogy írjon kísérőzenét filmekhez, rádiójátékokhoz, tévés produkciókhoz, színházi előadásokhoz. Több mint százötven ilyen munkája volt, ebből az emberből csak úgy ömlött a zene. Ezzel elérte, hogy míg kortárs zeneszerzőként jobbára csak ínyencek érdeklődtek az alkotásai iránt, alkalmazott zeneszerzőként tartva ugyanazt a színvonalat, ugyanúgy merész megoldásokkal élve tömegekhez tudott eljutni.
Vujicsics Tihamérnek van egy műve, amit minden magyar ember ismer.A Tenkes kapitánya volt az első magyar gyártású sorozat. Kezdetleges technológia ide, naiv és történelmileg pontatlan sztori oda, 1964 óta minden generáció megszerette ezt a tévésorozatot. Bárki nézi a főcímet (legalábbis a fiúk), abban a pillanatban kevés nagyszerűbb dolgot tud elképzelni, mint ahogy Zenthe Ferenc vágtázó lovával átugratja az itatóvályút. Közben pedig diadalmasan szól Vujicsics Tihamér zenéje: régi stíluselemekből modern hangzást kever ki, ahogy szokta.
Vujicsics nemcsak tudósként tanulmányozta a délszláv népzenét, hanem népszerűsítette is. Nagy örömmel fogadta 1974-ben szülőfaluja felkérését, ahol a szerb néptánccsoport mellé pomázi fiatalokból kísérőzenekar alakult, sokat foglalkozott velük, tanította őket és ellátta zenei anyaggal.
Halála után az együttes az ő emlékére vette fel a Vujicsics nevet, és már negyvenöt éve, többségében még mindig az alapítótagok zenélnek együtt koncerteken és táncházakban.
Az 1972-ben indult, a világon egyedülálló magyar táncház-mozgalomhoz már 1975-ben csatlakozott a Vujicsics Együttes is, tehát szinte a kezdetektől máig igaz, hogy a magyarok szívesen táncolnak délszláv vagy görög zenére (a Sirtos együttes volt az első ebben a műfajban 1980-ban), talán éppen azért, mert annyira különböznek a magyar zenétől.

írta és szerkesztette: Pester Béla
Forrás:
Tímár Zsófia: Vujicsics Tihamér élete és munkássága
Lajos Sándor: Akiből csak úgy áradt a zene