Az AINUK

Az AINUK

Ha valaki fel merné tenni a kérdést, hogy Japánt kik lakják, egy hosszú és furcsa pillantás kíséretében kapná meg a választ: a japánok (hozzátéve gondolatban: te szerencsétlen).

Pedig ez nem volt mindig így és a mai japánra sem teljes egészében igaz.

I.e. 1000-800 körül kezdett el terjedni az ázsiai kontinens felől a fémeszközöket alkalmazó, mezőgazdaságból élő Jajoi-kultúra, amely – Hokkaidó kivételével – hamarosan meghódította a Japán-szigeteket. A számos apró törzs közül i. sz. 240 körül emelkedett ki a Jamatai királyság, amely a szigetek területének jelentős részét meghódította. Vagyis ők lettek a mai szóhasználat szerinti japánok.

A mai császári család ennek az államnak uralkodóházára vezeti vissza családfáját.

Azonban Japán történelme jóval korábban, mintegy 40 ezer éve, az első emberek megérkezésével kezdődött. Az első ismert kultúra a zsinegdíszes agyagedényeiről elnevezett, 12-14 ezer éve megjelent Dzsómon-kultúra volt, amelyet egyes történészek az ainu népcsoporttal azonosítanak. Az ainukra gyakran a Dzsómon-kori nép leszármazottaiként tekintenek, akik a Dzsómon-kor óta Japánban élnek főleg Hokkaidó szigetén és honsu északi részén., beleértve a környző kisebb szigeteket is. Az egyik ’jukar upopojuk’, vagyis legendájuk szerint „Az ainuk százezer évig éltek e helyen, mielőtt a Nap Gyermekei eljöttek ide.”

Életmódjuk gazdálkodáson, halászaton, vadászaton és gyűjtögetésen alapult.

A tiszta ainu származású embereknek a Jamato-koriakkal összehasonlítva világosabb bőrük és több testszőrzetük volt. Számos régi kutató a kaukázusi származást tartotta valószínűnek, azonban a DNS-vizsgálatok nem mutattak egyezést a modern európaiakéval. Luigi Luca Cavalli-Sforza genetikus az északkeleti és kelet-ázsiai genetikai klaszterbe sorolja őket.

1893-ban Arnold Henry Savage Landor antropológus írta le az ainuk külső jellemzőit, kiknek mélyen ülő és az európaiakra jellemző szemalakjuk van, nagy fülekkel rendelkeznek, szőrösek és hajlamosak a kopaszságra, kissé lapos, horgas orruk van, nagy és széles orrlyukakkal. Kiemelkedő arccsontok, nagy száj és vastag ajkak, kis állrész jellemzi őket. Azt is kimutatták, hogy az ainuk az ujjlenyomataik és a fogászati morfológia alapján a mongolidokra és nem az európaiakra hasonlítanak.

Akkor milyenek is az ainuk?

Az ainu férfiaknak sűrű, hullámos hajuk és gyakran hosszú szakálluk van. Kjószuke Kindaicsi Az ainuk élete és legendái című könyve (melyet a japán idegenforgalmi bizottság jelentetett meg 1942-ben) is tartalmazza az ainuk külső adottságainak leírását: „Sokan hullámos hajúak, de megtalálhatóak köztük egyenes, fekete hajú egyének is. A bőrük általában világosbarna, ám ez annak köszönhető, hogy egész nap a tengeren vannak. Az időseknek, akik már nem dolgoznak, és védettek az erős napsugárzástól, gyakran olyan fehér bőrük van, mint a nyugati embereknek. Az ainuknak széles arcuk, kiugró szemöldökük, nagy, mélyen ülő szemeik vannak, melyek inkább európai típusúak, a mongol típusú szem viszonylag ritka.

A Muromacsi-korban (1336-1573) az ellenségeskedés a japánok és az ainuk között háborúvá mérgesedett. Takeda Nobuhiro megölte az ainuk vezetőjét, Kosamaint, sok ainu ezáltal japán fennhatóság alá került.

Az Edo-korszakban (1603- 1868) az ainuk, akik az északi szigetet (Hokkaidót) irányították, egyre nagyobb mértékben kezdtek kereskedni a japánokkal. A Tokugava bakufu (a feudális kormányzat) kizárólagos jogot adott a Macumae-klánnak, hogy az északi részen élő ainukkal kereskedhessenek. Később a Macumae-klán bérbe adta a kereskedelmi jogokat, így a japán-ainu kapcsolatok még kiterjedtebbé váltak. Ebben az időszakban az ainuk egyre inkább a japán importtermékektől függtek, s a kereskedelem eredményeként olyan betegségek is megjelentek, mint például a himlő.

A kölcsönkapcsolatok ugyan közelebb hozták egymáshoz az ainu és a japán lakosságot, de néha még így is kitörtek kisebb-nagyobb lázadások a japán fennhatóság ellen.

A 18. században körülbelül 80 000 fő volt az ainu lakosság száma.

1868-ban már csak mintegy 15 000 ainu élt Hokkaidón, 2000 Szahalinon, és nagyjából 100 a Kuril-szigeteken. A Metropolitan magazin arról számolt be, hogy sok ainut kényszerítettek munkára, lényegében rabszolgaként foglalkoztatták őket a japánok, ezzel rengeteg családot szakítva szét, és himlőt, kanyarót, kolerát és tuberkulózist vittek a közösségeikbe. 1869-ben az új Meidzsi-kormányzat átnevezte Ezót Hokkaidóra, ezáltal egyoldalúan Japánba integrálta a területet. Megtiltották az ainu nyelv használatát, elvették a földjeiket, és megtiltották a lazac halászatát, illetve a szarvasvadászatot.

1899-ben a japán kormány olyan törvényt fogadott el, melyben az ainukat egykori őslakosokként emlegetik, s automatikus japán állampolgárságot is kaptak, ezzel az asszimilációjuk gyorsítása volt a cél – illetve az eddigi földjeik is japán ellenőrzés alá kerültek. Ezáltal az ainuk mindössze 36 év alatt rendkívül elszigetelt népcsoporttá váltak, akiknek azonban a földje, a nyelve, a vallási szokásai a japán lakosságéba olvadtak. Ebben az időszakban az ainuknak kötelező volt japánt tanulniuk, japán nevet felvenniük, és tiltották a vallásgyakorlatukat, többek között az állatáldozatot és az egyéni tetoválásokat is.

Sok házasság jött létre a két népcsoport között, hogy csökkentsék a diszkriminációt, ennek eredményeként sok kevert házasságból származót már meg sem lehet különböztetni a japánoktól.

2008. június 6-án a japán országgyűlés nem kötelező erejű határozatot fogadott el, amelyben felszólította a kormányt, hogy ismerje el az ainukat japán őslakosként, és sürgette a csoporttal szembeni megkülönböztetés megszüntetését. A határozat elismerte az ainukat „sajátos nyelvű, vallású és kultúrájú őslakos népnek”. A kormány azonnal közzétett egy nyilatkozatot, amelyben elismerte az ainukat, és kijelentette: „A kormány ünnepélyesen elfogadja azt a történelmi tényt, hogy sok ainut hátrányos megkülönböztetés ért és a modernizáció miatt szegénységbe kényszerültek annak ellenére, hogy jogilag egyenlők a (japán) emberekkel.

Napjainkban becslések szerint kevesebb, mint 100 ainu nyelvet beszélő maradt, míg más kutatások csupán 15-re becsülik a beszélők számát. A nyelvet veszélyeztetettnek minősítették, s az ainu nyelv kutatása meglehetősen korlátozott és nagyrészt történeti kutatásokon alapul.

Bár megpróbálták kimutatni az ainu és a japán nyelv kapcsolatát, de a szókölcsönzéses kapcsolatokon túl mélyebb kötődést nem találtak a modern kutatók. Tény, hogy semmilyen más nyelvvel nem mutatható ki egyértelmű kapcsolat, és az ainu nyelv a jelenlegi állás szerint izolált nyelvnek számít.

Az ainu dialektusok meglehetősen eltérőek voltak, még két hokkaidói sem értette pontosan egymást, ha a sziget két ellentétes végén éltek; azonban a jukarbeli, azaz az epikus történeteikben szereplő klasszikus ainu nyelv mindenki számára érthető volt.

Az ainu nyelvnek nincs saját írásrendszere.

Írásrendszer híján az ainuk a történetmesélés mestereivé váltak a jukaroknak és az úgynevezett az uepekereknek, azaz a meséknek köszönhetően, amelyek kiemelt, akár több napon át tartó eseményekhez és ünnepségekhez kötődtek.

A hagyományos ainu kultúra egészen más volt a japán kultúrához képest. Soha nem borotválkoztak egy bizonyos kor után, a férfiak teljes szakállal és bajusszal büszkélkedhettek. A férfiak és a nők egyaránt vállig érőre vágatták a hajukat, a nők tetoválták a szájukat és néha az alkarjukat is. A szájtetoválásokat fiatal korban kezdték el, a felső ajak egy kis pontján, fokozatosan növelve a kiterjedését, festékanyagként a nyírfa égetéséből megmaradt kormot használták.

A ruhájuk szilfa belső kéregéből és rostjaiból készült, amit attuszinak vagy attusnak hívtak. Különböző stílusú ruhákat csináltak, általában rövid köntös-szerűségeket készítettek egyenes vonalú ruhaujjal, amelyet a test köré hajtottak, és egy övvel rögzítették a derékon. A ruhaujjak a csuklóig vagy az alkarig, illetve a bokáig értek, a nők inkább japán stílusú ruhát viseltek. Télen állati bundát hordtak rénszarvasbőr nadrággal, Szahalinon pedig csizmát viseltek hozzá, mely kutya, vagy lazacbőrből készült. Mindkét nem kedveli a fülbevalókat, melyek régebben állítólag szőlőből készültek, s a nők körében igen népszerű a tamaszaj nevű gyöngynyaklánc is.

Az ételeik elkészítéséhez felhasználták a medvék, rókák, farkasok, borjak, ökrök, lovak húsát, csakúgy, mint a halakét és szárnyasokét is, kölessel, zöldségekkel, gyógynövényekkel és gyökerekkel egészítve ki őket. Soha nem fogyasztottak nyers húst vagy halat, mindig megfőzték vagy megsütötték őket előtte. Étkezésnél a férfiak evőpálcikát, a nők viszont fából készült kanalat használtak. Az ainu konyha az ainu háztartásokon kívül nem igazán jelenik meg, csupán néhány ainu étterem van Tokióban és Hokkaidón, s ezek is inkább japán ételeket szolgálnak fel.

A cisze vagy ciszej, azaz a ház alangfűből, bambuszfűből, nyírből stb épült, keletről nyugatra tájolva, vagy egy folyóval párhuzamosan. A ház kb. hét méter hosszú volt, a nyugati végén bejárattal, ami raktárként szolgált. Négyzet vagy téglalap alapú, válaszfal nélkül volt, központjában süllyesztett tűzrakóhellyel, a füst kémény helyett a tetőbe vájt lyukon távozott. A házon három ablak volt, az egyik az úgynevezett rorun-pujar, a bejárat felé néző ablak (a keleti oldalon), amelyen keresztül az istenek bejöttek és elmentek, és szertartási eszközöket adtak rajta be és ki. Az ainuk ezt az ablakot szentnek tekintették, és soha nem szabadott átnézni rajta. A házban a bejáratnál helyezkedett el a tűzrakóhely. A férj és a feleség a bal oldalán (ezt siszonak nevezték) ült, a gyerekek és a vendégek a jobb oldalán foglaltak helyet (ez az úgynevezett harkiszo). Székek helyett a padlón ültek, melyet két réteg szőnyeg borított, az egyik sásból, a másik pedig a mocsári nőszirom hegyes leveleiből készült, ágyként pedig deszkákat használtak, szőnyegekkel lefedve, szőrmével takaróztak. A melléképületekben külön mosdók voltak férfiak (asinru), és a nők (menokoru) számára, valamint raktár az élelmiszerek, vadászfelszerelések, halszárító rácsok részére. Egy oltár (nuszaszan) állt a ház keleti oldalán, ahol az Iomante és az ehhez hasonló lélekvisszaküldő ceremóniákat tartották.

Az ainuk hagyományosan animisták, úgy hiszik, minden természeti formában egy kamuj (szellem vagy isten) lakozik. A legfontosabbak közé tartozik Kamuj Fucsi, a tűzrakóhely istennője, Kim-un Kamuj, a medvék és hegyek istene, valamint Repun Kamuj, a tenger, a halászat és a tengeri állatok istene.

Az ainuknak nincs külön papi tisztségük, a falu vezetője végez minden vallásos szertartást. Ezeken az ünnepségeken imádkoznak, alkoholt (szakét) és fűzfaágakat áldoznak az isteneknek. Evés előtt hálaadó imát mondanak, s betegség idején a tűz istennőjéhez imádkoznak gyógyulásért. Oltárokat emelnek azoknak a megölt állatok lelkének, amiket vissza akarnak küldeni a kamuj moszirba, az istenek földjére.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás:
*wikipdia

*képanyag: japánspecialista