Sumida„Föl a tett mezejére, polgártársnőim!” – Női sorsok az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban
A forradalom és szabadságharc nehéz időszaka férfiakra és nőkre egyaránt embert próbáló feladatokat rótt. Míg a férfiak hőstetteiről sok információ maradt fent, addig a háttérben hősiesen helytálló nőkről – kevés kivételtől eltekintve – nem sokat tudunk.
A háborús helyzetből adódó feladatok teljesítését – ágynemű- és fehérneművarrás, tépéskészítés, kórházi felszerelések összeállítása – minden nőtől egyaránt elvárták, a társadalmi helyzet mégis sokszor meghatározta a cselekvési lehetőségek korlátait. Míg a parasztasszonyok a nehéz mezei munkákat végezték hadba vonult férjeik helyett. Rájuk maradt a gyakran ápolásra szoruló öregek, a gyermekek ellátása, ezenkívül a gazdaság irányítása s a frontvonalak mögötti viszonylag békés hétköznapok megteremtése is. Mivel a férfiak elmentek harcolni, fokozottan szükség volt arra, hogy valaki a négy fal között maradjon és a családon belül kézben tartsa a dolgokat.
A női feladatokból egyébként olyan – amúgy a társadalomban elkülönülő – csoportok is kivették a részüket, mint az apácák. A magyar kormány például Szatmárnémetiben az irgalmas rendi apácák házában helyezte el a „sérvitézeket”.
A rangosabbak, főként az arisztokrata nők munkájukkal és helytállásukkal az egész társadalomnak igyekeztek példát mutatni. Általában a korábban is reformerekhez tartozó feleségek lettek a szabadságharc ügyének szószólói, mint pl. a két Zichy nővér, Zichy Antónia – Batthyány Lajos felesége –, illetve húga, Karolina – Károlyi György hitvese . Mindketten az arisztokrácia megbecsült tagjai voltak, akik arra használták befolyásukat, hogy a magyar eszméket hirdessék. Magyar ruhát hordtak, magyar nyelvet használtak, csak magyar zenére táncoltak és csakis magyar holmit voltak hajlandóak vásárolni. Nagy szerepük volt a politikai elit gondolkodásmódjának formálásában a szabadságharc előtt, illetve után is.
Petőfi Sándor felesége támogatta a költő hazafias nézeteit. A kor meghatározó személyiségeinek nem tetszett Szendrey elvakultsága a szabadságharc iránt, sokan úgy vélték, hogy az ő szenvedélye ragadt át a meggondolatlan Petőfire, akinek ez lett a veszte. Akár így van, akár nem, a hölgy hitt abban, hogy a nőknek igenis támogatniuk kell férjeiket a harcvonalban. Szendrey Júlia, akit a nagyközönség ekkor már nemcsak mint a nemzeti költő hitvesét, hanem – az Életképekben közölt írásai nyomán – mint ifjú szerzőt is ismert, 1849. áprilisában „testvéri szózatot” intézett a magyar nőkhöz. Arra szólította fel társait, hogy befolyásukkal és lelkesítésükkel legyenek a haza hasznára, buzdítsák harcra kedveseiket, férjeiket, fiaikat. Ehhez akár a szeretet-szerelem megvonása is eszköz lehet a nők kezében: „csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé” – javasolta Petőfiné.
Voltak, akik már korábban, esetleg éppen a nőkérdés vitája kapcsán a közélet szereplőivé váltak – a már említett Szendrey Júlia, vagy Karacs Teréz, Teleki Blanka –, s most siettek hazájuk iránti hűségüket tettekkel is bizonyítani. Az 1848. július 20. és 24. között ülésező országos tanügyi kongresszus nőnevelésügyi albizottsága egy tervezetben foglalta össze és rendszerezte a korábbi évtizedek nőnevelési célkitűzéseit. A javaslatok megfogalmazásában a kongresszus – a 257 küldött között egyetlen – női résztvevője, Karacs Teréz is részt vett. A hölgy azért kampányolt, hogy a tanítók és a tanítónők ugyanolyan fizetésben részesüljenek, ám mégis arról vált ismertté, hogy a szabadságharc alatt tanítványaival együtt fehérneműt varrt a honvédeknek, és gyűjtést is rendezett a megsegítésükre.
Sokat jelentett, ha egy-egy ismert név sorakozott fel a szent ügy mellett, hiszen amikor a Pesti Hírlap közzéteszi Kossuth Zsuzsanna felhívását, akit bátyja 1849. április 16-án „az összes tábori kórházak főápolónőjévé” nevezett ki, az asszonyok tömegesen keresik fel a kórházakat, hogy ápolónők legyenek. A fiatal asszony három gyermekét idős anyjára hagyva bejárja az országot és 72 kórházat szervez, mégis állandóan összeütközésbe kerül a hadvezetés bizonyos tagjaival, akik nem szeretnének egy nőnek engedelmeskedni. Bátyjától is hiába kér támogatást, hogy tevékenysége hatékonyabb legyen, Kossuth Lajos a kellő hatáskört nem adja meg neki.
A fronton, a hadseregben évszázadok óta egyetlen szerep jutott a nőknek: a katonák ellátása, amelyet a markotányosnők végeztek. A szabadságharc idején 2-4 „tápnő” kísért minden századot, ezek az asszonyok feladatuknál fogva gyakran egyenesen a tűzvonalba kerültek, hiszen a honvédeket a csata közben is frissítőhöz kellett juttatni.
Ugyan a nők többsége nem szegült szembe az általános elvárásokkal, mégis akadtak, akik hátrahagyták otthonukat, és a csatatérre mentek. Sokan családjukkal együtt kényszerültek menekülni – pl. az erdélyi román felkelések idején, vagy Pest ostromakor, amelyről megrendítően hiteles beszámolót olvashatunk Kánya Emília, az első magyar szerkesztőnő tollából. Akadtak olyanok is, akik önként szakítottak a nőknek szánt sztereotip szerepekkel, és a honleányság egyfajta sajátos – elég konkrét – értelmezéseként honvédnek álltak. Sokukról csak a sebesülésekor, véletlenül derült ki női mivolta.
Közülük a legismertebb – a róla szóló operett révén – a félig horvát származású Lebstück Mária lett, aki 18 évesen Karl néven állt be a bécsi egyetemi, majd a magyarországi német légióba, később a tiroli vadászzászlóaljba nyert beosztást. Kápolnánál megsebesült, ekkor Dembinszky hadnaggyá léptette elő, 1849 áprilisában a 9. (Miklós) huszárezredbe került segédtisztnek, később pedig már főhadnagyi rangban harcolt.
Hasonló karriert fut be Bányai Júlia műlovarnő, aki 24 évesen Bányai Gyula néven csatlakozik a 27. nagyváradi honvédzászlóaljhoz, részt vesz az erdélyi hadjáratban. 1949 februárjában megsebesül, de júliusban már a gyulafehérvári ostromseregnél szolgál. A zsibói fegyverletételig főhadnagy. A színésznői pályán mozgó Pfiffner Paula honvédhadnagy fivérének példáját követve áll be a bécsi légióba, aztán férfiruhát öltve Erdélyben harcol. A szabadságharc végére ő is eléri a hadnagyi rangot. De ott van Beck Vilma, aki állítólag a Kossuth-hadvezetésnek kémkedett, vagy Viola Anna, aki 17 évesen áll be a honvédségbe. Száz fölé teszik azoknak a nőknek a számát, akik fegyverrel a kézben harcoltak.
Azok a nők, akik kiléptek a hagyományos szerepkörből, esetleg aktívan részt vettek a forradalomban és a harcokban, a szabadságharc leverése után nehezen tudtak visszatalálni a társadalomba. Lehetőségeik és sorsuk általában azonos azoknak a férfiaknak a sorsával, akik jelentősebb politikai-közéleti szerepet játszottak a megelőző másfél évben: vagy a megtorlás áldozatai lettek, vagy emigrációba kényszerültek, esetleg megőrültek.
írta és szerkesztette: Haulik Beatrix
forrás:
*Szilágyi Rita: Nők a szabadságharcban
*nokert.hu
*RUBICONline
*Maszol.ro
*Wiki
*Múlt-kor
