FEJEZETEK A MAGYAR TÁVÍRÓHÁLÓZAT TÖRTÉNETÉBŐL ÉS A “TAAVIRAT”

FEJEZETEK A MAGYAR TÁVÍRÓHÁLÓZAT TÖRTÉNETÉBŐL ÉS A “TAAVIRAT”

1837. szeptember 4-én mutatta be Samuel Morse a New York-i egyetemen az általa feltalált távíró működését. A Morse-féle ABC hosszú karriert futott be, alkalmazása szinte művészetnek számított, nemzetközi alkalmazása 1999 végén szűnt meg végleg.

Morse 1832-ben rajzprofesszori állást kapott a New York-i Egyetemen, itt kezdett kémiai és elektronikai kísérletekkel foglalkozni. Ekkor fogalmazódott meg benne az elektromágneses távíró gondolata, melynek első, még igencsak kezdetleges tervét 1832. október 19-én vázolta fel.

A bulldog kitartásával kísérletező Morse végül 1837. szeptember 4-én mutatta be a telegráfot: munkatársa fél kilométerrel távolabbról kezdte adni a jeleket, s a New York-i előadóteremben álló készülék ingája titokzatos tüskéket rajzolt a papírszalagra. A kódokat fejből ismerő Morse már mondta is a szöveget: “Sikeres kísérlet a távíróval 1837. szeptember 4-én.”

Amerikában a villamos távíró vonalat 1845. április 1-jén nyitották meg hivatalosan a nagyközönség számára.

Hogyan is működött a telegráf?

Nagyon leegyszerűsítve – elektromérnökök most ugorjanak egy fejezetet – a vonal egyik végén egy távírász lenyomta a kart egy rövidebb vagy hosszabb ideig és ezzel bekapcsolt egy áramkört. A vonal másik végén ekkor a készülék rövid vagy hosszabb jelet rajzolt egy papírcsíkra. A jelek közötti szünetnek és a jelek hosszának szigorúan azonosnak kellett lennie, hogy a vevő oldalon értelmezni tudják az üzenetet, ugyanis Morse „ábécéjének” a lényege a szünetek-rövid-hosszú jelek variálása volt. Természetesen ennél bonyolultabb volt a készülékek működése, de ez most lépjünk át.

A találmány alkalmazása meglepően gyorsan, két év alatt el is jutott Magyarországra, de

mielőtt áttérnénk a telegráf történetére, meg kell említenünk érdekességként egy hazai „előzményt” amelyet Herman Ottó így ír le igen érzékletesen:

„A legrégibb magyar telegráf a gémeskút, a mellyel különösen a betyárvilágban sűrűn éltek a betyárok és pártolóik. A gém különféle állásának jelentősége volt. Az elnyomatás korában különösen a kútgémmel való jelzés szerte dívott. A gémeskút példáját említi a hortobágyi népdal is:

Lebocsátva látom a kútgémet,

Elment már a csárdából a német,

Csaplárosné nyissa ki az ajtót,

Kilenc jerkét hajtottam, meg tokjót.”

Az első magyarországi távíróvonal Bécs és Pozsony között az 1847-48-as nevezetes pozsonyi országgyűlés alkalmából 1847. december 26.-án nyílt meg. Ezt a vonalat az 1847-48-as országgyűlés már felhasználta a Bécsbe szóló táviratok közvetítésére. A pozsonyi távíróvonal és a távíró állomás is az osztrák kormány tulajdonában volt.

A vasutak külön távíróvonalakat építettek. Bécsújhely és Sopron között 1847. augusztus 20.-án megnyílt vasútvonalon már távíró üzemelt.

A szabadságharc idején a pozsonyi távíróállomás bezárt. A távíróvonal további kiépítése azonban a szabadságharc leverését követő időszakra maradt. A pozsonyi távíróvonalat a világosi fegyverletétel után, 1850-ben nyitották meg újra.

Az osztrák kormány 1850-ben kezdette meg a Pest-Pozsony közti vezeték kiépítését, és még abban az évben be is fejezte. Pesten 1850. október 1-jén rendeztek be egy távíróállomást, amely “biztonsági okokból” a Károly-kaszárnyában (a mai fővárosi városházában) működött.

Még ugyanebben az évben Esztergom-Nánán és Zágrábban nyílt távíróhivatal. 1853-ban a budai várban, létesült távíróállomás, amelynek távíróvonala azonban egyelőre csak a helytartóság elnöke, Albrecht főherceg kizárólagos használatára szolgált (ez az állomás magántáviratokat csak 1857-től kezdve közvetíthetett).
1853-ban Szeged, Czegléd, Szolnok, Lovrin, Temesvár, Nagyszeben, Orsova, Pétervárad, Zimony városokban nyílt meg távírdaszolgálat, ahova természetesen a távíróvonalak is megépültek.
1853-tól a magyarországi távírdaállomások az állami táviratok mellett magántáviratokat is elfogadtak.

1854-ben mindössze 16 távíróállomás működött Magyarország területén.

Hosszú ideig az egyetlen gyors üzenetközvetítési mód volt, amíg a telefon kellőképpen el nem terjedt.

A huszadik század nagy részében úgy lehetett táviratozni, hogy az ember bement a postára, a távirat szövegét bediktálta a kisasszonynak vagy leírta űrlapra, és a szavak száma alapján fizetett. A távirat drága volt, ezért mindenki igyekezett a lehető legrövidebben fogalmazni. A táviratot vezetéken juttatták el a címzetthez legközelebbi postára, ahol egy gép kinyomtatta, a papírt összehajtogatták és a táviratkihordó – postai alkalmazott, akinek külön ez volt a dolga – kivitte a címzett lakására.

A táviratban nem lehetett kis- és nagybetűket, ékezetes betűket és írásjeleket használni. A magyar ékezetes betűket úgy jelölték, hogy megduplázták a betűt (taavirat), az ö és ü jele pedig oe és ue volt (a hosszúnak is). A mondatok végét a „stop” szóval jelölték. (Könyvekben előfordul, hogy a távirat szövegét többé-kevésbé átalakítják rendes helyesírásra.)

A telefon és a net fölöslegessé tette a táviratot, amely a 2000-es évektől gyakorlatilag nem használatos. Több országban teljesen megszüntették, néhol még felvesznek ugyan táviratot, de már netes technikával továbbítják.

írta és szerkesztette: Pester Béla

forrás: távírómúzeum