SumidaMADARÁSZ VIKTOR
Madarász alig tizennyolc éves volt, amikor jelentkezett honvédnek, de gyönge testalkata miatt csak nagy könyörgésre sorozták be. Így vett részt az 1849-es szabadságharcban, amely életre szóló élménye lett. Egész párizsi korszaka erről a küzdelemről szól, olyan képek formájában persze, amelyek a magyar történelem hasonlóan tragikus korszakait, pontosabban azok szereplőit idézik meg. Idegenben is Rákóczi Ferenc naplóit olvasgatta, kereste a kapcsolatot az emigránsokkal, akiktől valósággal leste a híreket az otthoni eseményekről.
Madarász minden bizonnyal legerősebb, legönállóbb tehetsége volt a fejlődésnek indult magyar művészetnek. A történeti felfogás erejét tekintve, vele festőink közül egy sem mérkőzhetett; ami pedig technikáját és koloritjának gazdagságát illeti: méltó versenytársa csakis később, Munkácsy Mihályban támadt.
Madarász valamennyi históriai képének tárgyát a magyar hősi múltból merítette. Zrinyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című festményéhez “egész népvándorlás indult meg”, amikor 1866-ban itthon kiállították. A két hazafi a bécsújhelyi börtönben búcsúzik egymástól kivégeztetésük előtt, 1671 márciusában. Th. Gautier így jellemezte őket: “Férfias vonásaikról inkább a hasztalan áldozat miatt érzett fájdalom olvasható le, semmint az élet sajnálata. Boldogan halnának meg, ha elmúlásuk visszaadná a hazának az elvesztett jogokat.”
