MIRTUSZKOSZORÚ

MIRTUSZKOSZORÚ

Az elmúlt évszázadokban a leányok és asszonyok hajviselete, fejrevalója mindig az adott kor divatját tükrözte. Változatosságuk ellenére a viselet a társadalmi normákhoz is alkalmazkodott. Nem volt ez alól kivétel a menyasszonyi koszorú sem, mely pontosan illeszkedett a nők családi állapotát jelző fejrevalók sorába (leány, menyasszony, menyecske, asszony).

A párta használata a köznép körében a magyar nyelvterület nagy részén a 18 -19. század fordulóján ment feledésbe, teret engedve a koszorú elterjedésének. Bár mindkét fejviseleti darab a leány szüzességét szimbolizálta, használatukban annyi különbség alakult ki, hogy míg a pártát a hajadonok férjhezmenetelükig minden vasárnap és ünnepnap föltehették, addig a koszorú a menyegzői öltözet díszévé és az esküvő alkalmát jelölő elemmé vált. Legfeljebb a katolikus közösségekben viselték a makulátlan erkölcsű Mária-lányok, akik körmenetekben a Szűz Mária szobrát vitték és kísérték

A koszorút eleinte tarka élő virágokból kötötték, amelyhez a sírig tartó hűségre utaló örökzöld rozmaring is társult.
A művirág koszorú a 19. század közepétől kezdve hódított, és a parasztleányok körében a 19-20. század fordulóján vált általánosabbá. A csinált virágok eleinte a színes élő virágokat utánozták, fehérré akkor váltak, amikor a városi-polgári divat hatására a falusi menyasszonyok is lassacskán az ártatlanságot jelképező fehér népviseletbe öltöztek. Az újabb fokozatot a viaszvirágos, viaszcseppes mirtuszkoszorú jelentette.

Turán az 1910-es évektől vált fehérré a menyasszonyi viselet, amelyhez már ugyanolyan alapszínű koszorú illett. A három részből összeállított fejdísz legreprezentatívabb része a drótvázra erősített apró fehér textilvirágokból álló koszorú volt, amelyet, az élő virágot idéző halványpiros selyemből formált rózsabimbók és apró kék nefelejcsek sora élénkített. A 19. század utolsó harmadában ez az ékesség még egyszerű, egyágú volt, később azonban úgy dúsították, hogy két koszorút illesztettek össze, így a koszorúk szélére erősített fehér viaszolt papírlevelek nemcsak elől keretezték az arcot, hanem a fej hátsó részét is beborították.

A turai koszorú éppen azzal tűnik ki a női fejviseleti darabok közül, hogy díszeiben, kiegészítőiben ezeknek a nagy múltú, sok nép körében ismert mágikus eszközöknek a legteljesebb változatát hordozta, még akkor is, amikor használatuk értelme már elhomályosult az emlékezetben.

A közösség előtt zajló esküvő során a néphit szerint a menyasszony fokozottan ki van téve a rontásnak, szemmel verésnek. Ennek elhárítását szolgálta a koszorúba épített sok apró tükör, mely a hiedelem szerint visszaverte az ártó tekinteteket. Hasonló célból tűzték a koszorú elejére a szemre hulló szégyenszalagot, amely az életerőt jelképező piros színével és a szem eltakarásával védte az élete nagy fordulópontjához érkezett arát.
A 19. század utolsó harmadában a szégyenpántlikát “bukorra” kötötték. Az 1950-es években férjhez ment asszonyok esküvőjén még elmaradhatatlan része volt a koszorúnak, de ekkor a jelentését olyannyira elveszítette, hogy gyakran már nem takarta el a szemet, hanem csak az arc két oldalát szegélyezte, majd végül onnan is fokozatosan elmaradt.
A menyasszonyi fejdísz második eleme a “hátravaló”, amely a hajdanvolt párta emlékét őrizte meg. Ez a koszorú mögé tűzött kis viaszvirág csokor tartotta a sodrott ezüstös fémszálakat, a termékenységvarázsló kalászokat, amelyek magasan, legyezőszerűen szétterülve övezték az arcot.

A koszorú levétele a lakodalom ünnepélyes mozzanata volt, a leányság elmúlásának és asszonnyá válásának szimbolikus kifejezésére szolgált.

A menyasszonyi koszorút nagy becsben tartották, gyakran asztalossal csináltatott üvegajtós ládikában őrizték a vőlegény bokrétájával, és ha volt akkor az esküvői fotóval.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

forrás:

*Dömötör Tekla: Magyar népszokások. Budapest, 2003.
*neprajz.hu
*magyarmuzeumok.hu