A DRÓTOS TÓTOK

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
A DRÓTOS TÓTOK

A második világháborúig, de elvétve még utána is, Budapest jellegzetes alakjai voltak a drótosok. „Fazikat fótooznyi”, „drótoznyi-fótoznyi” kiáltással járták az utcákat, udvarokat. Többségük Árva, Trencsén vagy Liptó vármegyékből érkezett. A 20. század leghíresebb drótosai Abaúj vármegyéből származtak. Vándor iparosok voltak, akik szerszámaikat, és a munkájukhoz szükséges anyagot hátukon faládában hordták, hogy törött cserépedényeket, lyukas fazekakat javítva keressék meg a kenyérre valót.

Az emberek többsége ugyanis hosszú évszázadokon át akkora szegénységben élt, hogy a kicsorbult vagy összetört edényeit nem tudta volna újjal pótolni, az olcsón dolgozó drótostótokat azonban mindenütt megtudták fizetni.

A történelmi Magyarország területein elsősorban egyesével, esetleg az inasukkal járó vándordrótos alakja volt a jellemző, de később már társaságokba tömörültek, műhelyeket, sőt egész manufaktúrákat alapítottak.

A drótosinas szlovák neve džarek (dzsarek), mely a magyar gyerek szóból származik.

“El visz a drótostót”

A múlt század elején még a türelmetlen szülők gyakran azzal ijesztgették a gyerekeket, hogy „ha nem fogadsz szót, majd elvisz a drótostót”. Miközben pedig a drótostótok „karmai között” semmi egyéb nem volt, mint, fém-és fadarabok valamint tégelyek sokasága, és persze dróttekercsek sora. Mindez ahhoz kellett, hogy házról házra kijavítsák azokat a kerámia- vagy fémedényeket, amelyek elrepedtek vagy kilyukadtak. Általában egyszerűen csak a fal mellé vagy a küszöbre ülve dolgoztak. Éjszakára egy közeli fogadóban, vagy istállóban találtak szállásra.

Mikor kezdtek edényt drótozni-foltozni?

Ez a mesterség szintén a vándorlások korában, a 18. század elején alakult ki:

Egyes leírások szerint a férfiak Sziléziába jártak el dolgozni, és ott tanulták meg a drót megmunkálásának illetve használatának fortélyait. Innen jött az ötlet, hogy itthon is próbálják meg hasznosítani ezt a tudásukat, amihez azonban annyi pénzük nem volt, hogy üzletet nyissanak. Ezért kényszerültek arra, hogy a hátukon vigyék a boltjukat, vagyis vándor-munkásokként keressenek pénzt.

Egy idő után annyira népszerűvé vált ez a szakma, hogy a Felső-Vágmente vidékét például Drotáriának, vagyis Drótosföldnek is nevezték. Innen indult útnak a legtöbb drótos, akik közül sokan nemcsak Magyarország területét járták be, hanem távolabbi vidékekre, például Dél-Európába de még Kínába és Amerikába is eljutottak. Mindehhez persze nemcsak vándorlókedv, hanem olykor egy kis kalandvágy is kellett.

A többség azonban megelégedett a hazai utakkal, ám ez sem jelentett sokkal kevesebb gondot a családjuk többi tagjának. Voltak falvak, amelyekben tavasztól ősz végéig kizárólag nők, gyerekek és öregek éltek, ami azt jelentette, hogy nekik kellett egymagukban fenntartani a gazdaságot, a háztartást és minden feladatot, ami egy községben adódhat. A nehezebb fizikai munkákat is a nőknek kellett elvégezniük. A férfiak csak ősz végén tértek vissza a vándorlásaikból, és csupán akkor vettek részt a család életében. Ráadásul még ekkor sem volt biztos, hogy minden pénzt hazahoztak a többieknek, hiszen a hosszú távollét őket is próbára tette, így gyakran a keresetük jó része a kocsmárosoknál maradt. Ennek megelőzésére az indulásukkor közösen megeskették őket, hogy nem fognak italozni, de ennek az eskünek a megtörését sokan nem tartották nagy bűnnek. A drótostótok többsége azonban becsületesen hazavitte a keresetét, és általában tisztességes szakemberként viselkedett, hiszen sokkal jobban járt, ha barátként fogadták a településeken, és nem ellenszenves idegenekként.

Mit „énekeltek” a drótostótok?

Amikor megérkeztek egy-egy utcába, hangos éneklő mondatokkal adták az ott lakók tudtára, hogy mindenféle lyukas edényt, törött cserepet megjavítanak. Sőt, még kisebb játékok készítésére is vállalkoztak.

Általában minden vándorló iparos szakmának megvolt a maga jellegzetes kiáltozása, amelyről a lakosok azonnal tudhatták, hogy ki érkezett meg az utcájukba vagy az udvarukba. Ahogy a rongyokkal, használt ruhákkal-cipőkkel kereskedő handlék vagy ószeresek elnyújtott hangú „beköszönő dalát” is messziről megismerték az emberek, úgy a drótostótokét is. A huszadik század elején jellemzően ezzel a szöveggel érkeztek: „Fazikat fótooznyi! Drótoznyi-fótoznyi!”

A korabeli beszámolók szerint bár jól tudtak magyarul, de a kiejtésükön mindig érződött a szlovák nyelv hatása.

A reformkori Honderű című lap egyik írása szerint egész „ordítóintézetet” tartottak fenn arra a célra, hogy a tapasztalt öregek csekély ellenszolgáltatásért megtanították a fiatalabbakat, hogy miként kell a legcélszerűbb szavak megválogatásával jelezni, hogy megérkeztek. Bizonyára azt is gyakorolták, hogy milyen hangképző technikát kell ahhoz alkalmazni, hogy estére is maradjon még hangjuk.

A modernizáció azonban végül az ő szakmájukat is fölöslegessé tette, így ha valaki ma mégis meg akarja reparálni egy törött cserépedényét, semmiképp sem az ő érkezésükre vár, hanem bemegy egy boltba, és ott megveszi a megfelelő ragasztót, hogy azután drót nélkül állítsa vissza a törött tárgy eredeti formáját. Ha viszont mégis összedrótozott tárgyakat akar látni, ilyenekhez is hozzájuthat, hiszen több helyen is őrzik ennek a szakmának az emlékét, és gyakran rendeznek érdekes kiállításokat, a hosszú életűnek bizonyult, drótozott cserepekből.

írta és szerkesztette: Cseke Ibolya

Forrás:
pluska.sk / Slovenské národné múzeum v Martine

http://www.mimicsoda.hu/cikk.php?id=1461

https://m.nyest.hu/hirek/elvisz-a-drotostot

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *