ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS

ŐSI MESTERSÉGEK: TETŐFEDÉS
1. RÉSZ: NÁDAZÁS

Hazánkban is nagy mennyiségben fellelhetők az olyan természetes anyagok, mint a nád, a szalma, illetve a fa, amelyek kiválóan alkalmasak tetőfedésre. A tetőfedéshez használt anyag és technika területenként változó volt, attól függően, hogy milyen anyagok álltak rendelkezésre. A fa héjazatot zömmel Észak-Magyarországon és Erdélyben, a nádat a Balaton környékén, a Kisalföldön és az Alföldön, a szalmafedést a Dunántúlon, a Felvidéken és Északkelet-Magyarországon alkalmazták.

A legismertebb tradicionális tetőfedő anyag a nád. A nádtetőt legtöbbször paraszti szakemberek, nádazók készítették. A nádazás mesterségét képesítéshez sohasem kötötték, de úgyszólván iparszerűen űzték. Jó kézügyességű szegényparasztok idősebb társaiknak segédkezve sajátították el. A nádazók nádtető készítése mellett nádfalak építésével is foglalkoztak.
A nád a falvakban a XX. század közepéig általánosan használt tetőfedő anyag volt. Népszerűségét annak köszönhette, hogy főleg a vízközeli településeken évről évre elérhetőnek bizonyult, igaz, a nádazók sok száz kilométert is hajlandóak voltak megtenni a jó minőségű alapanyagért. A sok-sok kilométeres vándorlás után a vágás, szárítás a többi mezőgazdasági aratótechnikával rokon tevékenység volt. A tetőfedésre alkalmas nád körülbelül 140 centiméter hosszú, és 4 mm, vagy annál vastagabb. Ennél rövidebb szálakkal nem lehet megfelelő átfedést biztosítani. A nádszálakat a mesterek kb. 25 cm átmérőjű kévékbe kötötték össze.

A tetőépítéseket és karbantartásokat a mesterek a mezőgazdasági holtszezonban végezték a megrendelők kérésére, akiknek a fedőanyag hasznosságát a múltban sem nagyon kellett magyarázni. Eleink is ismerték a nád legvonzóbb tulajdonságát, hogy jó hőszigetelő, könnyű, tömege miatt nem kell erős szerkezetet aláépíteni, a tetőben keletkezett károsodások pedig könnyen és olcsón javíthatók.

A nádazást a mesteremberek a tető alsó részén, az eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövükkel lefelé, majd szorosan egymás mellé, illetve a tető lécekhez kötötték. Erre a sorra jött az első verés, ami úgy készült, hogy a nádcsomókat szintén tövükkel lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sor kötését fedje. A tetőn kívül álló nádazó fektette le a nádkévéket, majd a fűzfagúzst, vagy drótot hosszú, nagyméretű fémtűbe (fűzőtű, nádvarrótű) fűzve átdugta a nád között. Segítője, aki a padlástérben állt, átvette, megszorította és visszatűzte kívülre. A végleges lekötés előtt a nádazó fából készült, fogazott vagy sima lapú, nyeles eszközzel (nádverő, verő) felverte, hogy tömött és sima legyen.
Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 3–4 sort vertek fel, de a negyedik sor már túlnyúlt a gerincen. A gerincen a felálló nádvégeket az ellenkező oldalon keresztbe lekötötték, és gyakran “koporsó- vagy vályúdeszkát” húztak rá, amelyet hegyes szögben összeerősített és a gerincre ültetett karókkal, ezeket pedig végükkel a nád alá bújtatott vesszőkkel szorítottak le. A felvert nádtető 30–40 cm vastag volt, a vizet nem eresztette át, kiválóan hőszigetelt.

A megfelelően elkészített nádtető 35-40 évet is kibír, ám 6-8 évente fel kell újítani. Ennek oka, hogy a nádtető felső 10 centiméteres rétege – mely az időjárás viszontagságainak leginkább ki van téve – folyamatosan tönkremegy, így ezt cserélni kell.
Lényeges, hogy a náddal borított tető hajlásszöge 35-40°-nál nagyobb szögű legyen, így ugyanis gyorsan lefolyik róla a víz. A kisebb szögű tetőknél a víz lefolyása lassabb, emiatt nagyobb esély van a tető beázására. Amennyiben nagyobb esőzéskor, hóolvadáskor az első tíz centiméter át is ázik, a nap, a szél hamar kiszárítja.
A nádazás nyersanyag bázisának szűkülése miatt a XX. században sokat veszített a súlyából. Az anyag népszerűsége akkor kezdett mélyrepülésbe, amikor a falusi családok, gazdaságok módosabbá váltak, az épületek alapterülete nőtt és a városi divat térhódításával a magyar falvakban a cseréptető és a palatető lett a divatos, szemben a régi házak nádtetőivel, amelyek egyre inkább a szegénységről üzentek. A kocka a XX. század végén fordult, amikor a környezettudatosság előtérbe került és a nád, mint természetes anyag újra felértékelődött. Manapság szerte Európában a nádfedeles épület egyfajta társadalmi szimbólumnak számít. Nemcsak hangulatos és szemet gyönyörködtető, hanem épületbiológiai szempontból is jó hatású a náddal fedett tetőszerkezet. Egy 10 centiméter vastag nádpalló 7,5 centiméter vastagságú kőzetgyapot paplan hőszigetelő hatásával egyenértékű. Mivel ennél jóval vastagabb rétegben teszik fel a nádat a tetőre, így hőszigetelő képessége kitűnő.

írta és szerkesztette: Haulik Beatrix
forrás:
Magyar Néprajzi Lexikon
www.culturalcapitalcounts.eu
wik